1. terem / Őskőkor
A régibb kőkor az emberiség történetének leghosszabb, mintegy 3,3 millió éves időszaka, amely az első pattintott kőeszközök megjelenésével kezdődik és az első földművelők 10 000 évvel ezelőtti megjelenésével ér véget. A régibb kőkor nagy részét a paleolitikum teszi ki, amely 12 000 éve, a jégkorszak végével szűnik meg. Ettől az időponttól számítjuk a régibb kőkor fiatalabb és nagyon rövid szakaszát, a mezolitikumot.
Ez idő alatt mindenki vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott. Az ember anyagi kultúrájából változatos, kőből és csontból készített mindennapi használatra szánt tárgyakat és művészeti emlékeket ismerünk. Magyarország legidősebb paleolitikus lelőhelye, Vértesszőlős mindössze 350 000 éves, amely a Homo heidelbergensis megtelepedésének a nyoma.
Érdekességek:
- A legtöbb régibb kőkori lelőhely nem barlangban, hanem a szabad ég alatt található.
- Már az ősember is készített hangszereket. Ha ellátogat hozzánk, megnézhet egyet, sőt a hangját is hallhatja!
Bodrogkeresztúr-Henye felső paleolitikus lelőhely 1963-as feltárásából származik egy rovátkolt szélű kavics, amelyet holdnaptárként értelmezett Vértes László feltáró régész. Kora 29 ezer év.
Az Istállós-kői barlang feltárása az 1950-es években. Ekkor került elő az a medvebocscsont, amelyet Vértes László fúvós hangszerként írt le. Kora 35 ezer év.
A vértesszőlősi ősember, Sámuel, 1965. augusztus 21-én látott napvilágot. A lelet mindössze egy nyakszirtcsontból áll, 270-350 ezer éves.
Sámuel kőeszközei átlagosan 3–4 cm nagyságúak. Ezekkel darabolta fel vadászzsákmányát és faragta vadászfegyvereit.
A Suba-Lyuk-barlang 1932-es feltárása során előkerült neandervölgyi vadászfegyver hegye, 3-as réteg, 130 ezer éves.
1891-ben Bársony János miskolci Avas lábánál fekvő házának építésekor került elő három kőeszköz, amelyekhez a rendszeres őskőkor-kutatás magyarországi megindulása köthető. A három kőeszköz végül is Herman Ottó kezébe került, akinek köszönhetjük a „szakóca” elnevezést is: a balatoni halászok használtak hasonló, fejsze alakú, súlyos eszközöket a jég alatti halászathoz. A szakócákat övező másfél évtizedes vita vezetett a bükki barlangok modern szemléletű, tervszerű kutatásához, így a Szeleta-barlang levélhegyeinek 1907-es megismeréséhez.
Magyarország legidősebb régészeti lelőhelyének, a vértesszőlősi I. lelőhelynek legalsó, az emberi maradványokat is szolgáltató kultúrrétegében került elő az elefánt hosszúcsont szilánkján kialakított nagy méretű eszköz.
Az ötvenes években a Balaton-felvidéken fekvő egyik murvabányában került elő az egyik legérdekesebb magyarországi őskőkori lelőhely, a lovasi festékbánya, amikor a kitermelés során 3–4 m mély, vöröses színű agyaggal kitöltött üregekből néhány pattintott kő és ősállatok csontjai bukkantak elő. Az itt fejtett, kenhetően puha agyag vörös színe az őskori ember számára a vér és az élet jelképe volt. Az itt talált hetven megmunkált vagy használat nyomát mutató, jávorszarvas singcsontjából vagy agancsából készített eszköz, amelyeket kifejezetten az agyagos kitöltés kitermelésére alakítottak ki. Az egyik eszközön látható vonalas díszítés mintegy 14–12 ezer évvel ezelőttre, a festett barlangok korára jellemző, amit megerősít a radiokarbon mérés eredménye is, ami 11 700 évnek adódott.
