7. terem / Erdély és a Királyi Magyarország
A terem jobb oldalán az oszmánok vazallusaként is belső önállóságát őrző, a Habsburg királyok hatalmát gyakran ellensúlyozó Erdélyi fejedelemséget idézik a kiállított tárgyak. A fejedelmek portréi alatt személyükhöz kötődő tárgyakat találunk, a családi kincsek közül pedig Brandenburgi Katalin díszruhája és Apafi György késő reneszánsz szarkofágja a terem ékességei.
A terem bal oldalán a Magyar Királyság élete elevenedik meg. A tárlók az ellenreformáció sikereire, a jelentős felvidéki bányaművelésre, a céhes iparra és a habánok kézművességére utalnak.
Érdekességek:
- A habánok német nyelvű, közösségi életet élő keresztény vallási csoport tagjai voltak, akik az üldöztetések elől költöztek a királyi Magyarországra, majd később Erdélybe. A fehér és kék ónmázas kerámia készítésének titkait sokáig ők őrizték.
- Európában az Erdélyi fejedelemség iktatta elsőként törvénybe a vallásszabadságot.
- Báthory István fejedelmet az utókor az egyik legnagyobb lengyel királyként tartja számon.
- I. Rákóczi György tömör arany kelyhet adományozott a kolozsvári Farkas utcai templomnak.
- Brandenburgi Katalin nemcsak szépségéről volt híres, hanem rövid ideig Erdély fejedelme is volt.
- Az ellenreformáció előtt Magyarország lakosságának mintegy 90%-a protestáns volt.
- A Nádasdy-serleg kelyhe egy darab vörös achátból készült.
A hagyomány szerint Brandenburgi Katalin, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem második felesége viselte ezt a szilvakék selyemruhát. A szoknyából és vállból álló öltözet fémszállal gazdagon hímzett. Az ívek alá rendezett tulipánok, szegfűk és margaréták a magyar területeken fennmaradt 17. századi hímzések gyakori elemei.
A 16. század végétől találkozunk olyan ember- és állatalakú ötvösművek említésével, amelyeket ceremoniális étkezések során használtak. Az állatalakok között az oroszlán és medve formájú edények mellett különösen nagy számban készültek szarvast ábrázoló ötvösművek is. Többnyire az állatalak fejét lecsavarva lehetett a folyadékot a testbe tölteni. A 17. század folyamán az edények használata némileg módosult: elsősorban a terített asztal, a lakoma fényét emelő díszedényekké váltak. A tárgytípus ismert volt a magyar főurak körében, írásos források gyakran említik. Ezt az ötvösművet Marczibányi István (1752–1810) gyűjteményéből az örökösök adományozták a múzeumnak. A múzeum első nyomtatott leltárkönyve őrizte meg azt a tárgyhoz kapcsolódó történetet, miszerint az egykori csáktornyai Zrínyi-kincstárból származik a műtárgy. Ennek hitelessége azonban nehezen igazolható.
(Elias Zorer (?) műk. 1586–1625, Augsburg, 16−17. század fordulója, aranyozott ezüst, hegyi kristály, kalapált, cizellált, poncolt, öntött)
A rozetta formájú függő meghatározó díszei a fazettált csiszolású gyémántok. A stilizált leveles, úgynevezett borsóhüvelyes öntött arany keretre finom, bonyolult csapokkal, csavarokkal rögzítették a soros vagy egyenként foglalt drágaköveket. A gyémántokat valószínűleg Antwerpenben csiszolták, a nagyméretű függőnek is a flamand portréfestészet alkotásain fedezhetjük fel legközelebbi párhuzamait. A különleges ékszer Jankovich Miklós gyűjteményével került a Nemzeti Múzeumba. (Antwerpen (?), 1620 körül)
Festett zománccal és táblás csiszolású gránát kövekkel díszített ékszer a 17. század közepéről. A madártollra emlékeztető formájú, tű szereléssel ellátott ékszereket egykor süvegen, kalpagon viselhették, férfiak és nők egyaránt.
A 17. századi főúri hölgyek ékszerei között igen népszerűek voltak a különféle típusú és méretű hajtűk. Ezeket a frizurába, fátyolba tűzve viselték díszként. A gyakran virágot, csokrot formázó kompozíció egyes elemeit apró rugóval szerelték, így azok viselőjük mozgásakor finoman rezegtek. Innen származik az ékszertípus 16–17. században elterjedt neve: rezgőtű .
A különleges ötvösművet I. Rákóczi György erdélyi fejedelem készíttette a kolozsvári reformátusok által birtokba vett egykori puszta klastrom, ahogy ma ismerjük, a Farkas utcai gyülekezet számára. A kelyhet nem csak páratlanul gazdag ikonográfiai programja teszi különlegessé: a fejedelmi reprezentáció egyik ritka emléke is egyben. (Brózer István, Kolozsvár, 1640, arany, beágyazott- és rekeszzománc.)
