Kiállítás
Múzeumi élet
BAJÁK LÁSZLÓ: EMLÉKEK ÉS NAPLÓJEGYZETEK 1989-BŐL
Baják László munkatársunk, a Történeti Tár főmuzeológusa 1989-ben (érzékelve a korszak sorsfordító, történelmi jelentőségét) naplóírásba fogott, feljegyezve az országos ügyekkel kapcsolatos élményeit, valamint személyes emlékeit. A Közös Időnk – 1989 oldalunkon hétről hétre az általa vezetett napló részleteit követhetjük nyomon, modernizálva, blog formájában.
A naplóm április 16.-i rövid bejegyzése –„12 db terra sigillata a Fényes Adolf utcából”- Óbuda régi történetét idézi fel. 1989-re lényegében befejeződött a roskatag földszintes házak felszámolása és megépült helyettük egy új tíz emelet magas szocialista falanszter. Tizenháromezer, házgyárban legyártott egyen panellakás. Az alapozáshoz levert betoncölöpök évekig szorgalmasan zúzták ízzé - porrá a földben rejtőző múltat. Római és középkori házakat, műhelyeket és boltokat, a légiós tábor falait, ókeresztény kápolnát, mindent. 1989 tavaszára a régi házaknak már csak kis szigetei várták sorsukat a hídfő két oldalán. Idővel szokásommá vált, hogy a kisebb-nagyobb földmunkák földsáncairól, ahová a munkások számolatlanul dobták felszínre az évezredek hulladékát, felszedegessem az érdekesebb tárgyakat. Római és középkori pénzérmék Hadriánustól Valentiniánusig, V. Istvántól a múlt századi rézkrajcárig, római agyagmécsesek, középkori övcsatok és nyílhegyek, újkori kályhacsempék és cseréppipák, stb. A város apró tárgyak tömegével mesélte el a múltját. Martialis centuriótól a cserépbélyegzőjét örököltem, amely talán a katonák kenyérellátmányának számbavételére szolgált, egy másik rómaitól a bronz „stílusát”, amellyel egykor viasztáblákra írta a leveleit. A keleti táborkapu mellett bélyeges téglák és egy katapult lövedék emlékeztet az aquincumi házilégió, a II. adiutrix katonáira. A nagy tároló edények darabjai a középkori kikötő közelségét mutatják. A dualizmus korát idézi egy klasszicizáló kályhaoromdísz, amelyet egy római oltárra emelt kereskedőjelvény díszít puttókkal és papnővel körülvéve. A legkedvesebb és egyben legfeltűnőbb leleteim azonban a terra sigilláták voltak. Római „porcelánnak” becézett fényes vörös, gyakorta domborműves kerámiaféle ez. Néha csak tojássor vagy tekergő indák és szőlőlevelek díszítik, máskor körbe-körbe menekülő állatok, kutyától űzött szarvas a nyakába fúródott nyíllal, nyúl és párduc, mellettük legionáriusok és atléták állnak, ünnepélyes pózba merevedett istenek és istennők felügyelete alatt. Megannyi gyönyörű antik dombormű. A Fényes Adolf utcában, amelynek elődje valamikor a keleti táborkapu előtt futott a katonaváros házai közé, különösen sokat találtam belőlük. Szerencsém is volt, mivel egy új ház alapozásából kiemelt földet nem rögtön szállították el, hanem deponálták egy szomszédos üres telken. Izgalmas tallózás volt ez, még ha némely járókelő bolondnak is nézett. Külön öröm volt, ha feliratot találtam. Az antik műhelytulajdonosok, mintegy márkajelzésként, gyakorta pecsételték nevüket a termékeikre. A nyugatról exportáló Albinus, Julius, Marcus és többiek az edényeiken immár újra velünk élnek. A végére írom, amit az egykori edényeikre karcoltak: „utere felix” (használd szerencsével!) és „collibe” (legyen kedvedre!) (Ma már mindez a Nemzeti Múzeum gyűjteményeit gazdagítja.)
