A téli hónapokra időzített disznóölésnek, ami a paraszti háztartások éves hús- és zsiradéktartalékának biztosítását szolgálta, Magyarországon több évszázados hagyománya van. A disznóvágást és az azt követő vacsorát, a disznótort november 30-tól (Disznóölő Szent András napjától) karácsonyig, illetve a januári hideg napokban rendezték, rendezik.

A második világháború után a kommunista gazdaságpolitika által kidolgozott beszolgáltatási rendszer leginkább a mezőgazdasági kistermelőket sújtotta. A beszolgáltatandó termékek köre és mennyisége fokozatosan nőtt. Romsics Ignác 2000-ben megjelent monográfiája szerint „az állami készleteknek 1950-ben még 22, 1951-ben 47, s 1952-ben 73 százaléka származott begyűjtésből.” A kötelezettség nagyon hamar kiterjedt az egyéni gazdálkodók által tartott disznók levágására is. 1948 januárjától engedélyhez kötötték a disznóöléseket, s novembertől rendelet szabályozta, hogy a levágott sertések és a háztartásban élők számától függően mennyi zsírt kell az államnak beszolgáltatni.

A disznóölési engedély bevezetésére reflektáló karikatúra a Ludas Matyi 1948. január 21-i számából. (Forrás: https://adtplus.arcanum.hu)

Az 1934–1938 közötti időszakhoz képest az 1950–1954 közötti években (a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett diktatórikus vezetés által kidolgozott, „első ötéves terv” elnevezésű gazdaságfejlesztési időszakban) az élelmiszerek közül csak a cukor és a sör fogyasztása nőtt számottevően. A sertéshús egy főre jutó fogyasztása igen kis mértékben, 15 kg-ról 16,4 kg-ra, a sertészsíré pedig 13 kg-ról 14,7 kg-ra emelkedett. Az állami és termelőszövetkezeti állattartásban a sertésállomány nagysága sokáig stagnált, kizárólag erre támaszkodva a lakosság hússal való ellátása még szegényesebb lett volna.

A beadási kötelezettség kikerülésére a gazdálkodók sokszor titokban vágtak sertést és borjút, ám a közigazgatási szervek a rendőrség segítségével harcot indítottak az úgynevezett feketevágások ellen. Az 1950-es évek első felének sajtójában számos ilyen történetről olvashatunk, és Bacsó Péter 1969-ben rendezett A tanú című filmjének első jelenetei is a korszakra jellemző húshiányt és egy feketevágást mutatnak be szatirikus eszközökkel.

Rendőr ellenőrzi a disznóvágást. Pécs, 1952. január 11. Ruttkay Pál felvétele. (MNM Történeti Fényképtár) A riport két másik képe megjelent a Magyar Rendőr című lap 1952/3. számában a 4-5. oldalon. (Köszönöm a Készenléti Rendőrség Rendőrmúzeum muzeológusának, Androvicz Gábornak, hogy segített azonosítani a felvétel keletkezésének körülményeit és a fotós nevét.)

Az 1956-os forradalom kitörését megelőző napon, október 22-én, a budapesti Műszaki Egyetem hallgatói megfogalmazták és pontokba foglalták követeléseiket. A 10. pont így szólt: „Követeljük a beszolgáltatás azonnali eltörlését és a termények okszerű felhasználását. Követeljük az egyénileg gazdálkodó parasztok egyenrangú támogatását.” Bár a forradalom elbukott, a szovjet utasításra létrejött és november 12-én beiktatott kormány Kádár János vezetésével reálisan látta, hogy a forradalom előtti gazdaságszervezési rendszer tarthatatlan. A változások érintették a magánfogyasztásra levágott állatok utáni beszolgáltatás szabályozását is. Az 1956. november 12-én megjelent Magyar Közlönyben olvashatjuk azt a törvényerejű rendeletet, amely kimondta, hogy az addig érvényben lévő állami begyűjtési rend, valamint a sertés, marha, borjú és juh forgalmáról és levágásáról, továbbá a sertésvágás utáni kötelező zsírbeadásról szóló rendelet 1956. október 25-ig visszamenőleg hatályát veszti.

Ezt követően nemcsak a falusi egyéni gazdák vágtak le több disznót, hanem a városlakók is vásároltak és vágattak sertést. Növekedésnek indult a nagyüzemi termelés is. 1970-re az éves egy főre jutó sertéshús-fogyasztás 29,8 kg-ra nőtt.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi a Népszabadság című napilap fénykép-archívumának 1948 és 1963 közötti részét, s ezzel együtt a riportokról vezetett korabeli regisztrációs füzeteteket. Az archívum 1956 előtti és utáni anyagait vizsgálva hangsúlyeltolódásokat figyelhetünk meg a témaválasztásokban, amelyek a forradalom tanulságai által kiváltott hatalomgyakorlási változtatások következményei. A hangsúlyeltolódások az élet számos területének fényképezésére kiterjedtek, és a Kádár János vezette kormány azon intézkedéseit tükrözik, amelyek a lakosság passzív többségének megnyerését, életszínvonalának emelését, „közérzetének javítását” szolgálták a forradalom leverése után. Feltűnően gyarapodott például a szabadidős tevékenységeket témául választó fénykép-riportok mennyisége. 1957-ben két cirkuszi riport került az archívumba, korábban egyetlen ilyen témájú riport akadt: 1952-ben. A teljes 1957-es év során négy fodrász-riportot regisztráltak, korábban egyet sem. 1948 és 1963 között három szépségverseny-riport került az archívumba: mindhárom 1957-ben. Szembeötlő a változás a disznóölésekkel kapcsolatban is: az 1948–1956 közötti időszakban egyetlen képriportot sem adtak le a Szabad Nép (így hívták a Népszabadságot 1956. november 2-ig) fotóriporterei egyéni gazdáknál lezajlott disznóvágásokról, disznótorokról. (Ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy nem örökít meg fényképfelvétel feketevágásokkal kapcsolatos kivizsgálásokat sem.) A forradalom leverése után a magánszemélyeknél tartott disznóölés és disznótor az 1957-es évben három, 1958-ban, 1959-ben, 1960-ban és 1962-ben egy-egy képriportban jelent meg.

Készül a hurka, a kolbász és a szalonna Bugyi István kilencholdas gazda portáján. Boldog, 1957. december 5. Kéri Dániel felvétele. (MNM Történeti Fényképtár) A felvétel, egy szűkebb képkivágással, megjelent a Népszabadság 1957. december 24-i számában a 12. oldalon.

Készülnek a disznóságok Torma József cipész házában. Jobb szélen a böllér, balra a gazda fia, aki „a fényképezés tiszteletére hazaszaladhatott az iskolából”. Budakeszi, 1958. december 1. Kéri Dániel–Wormser Antal felvétele. (MNM Történeti Fényképtár) A riport három másik felvétele megjelent a Népszabadság 1958. december 13-i számában a 12. oldalon.

A vidám életképek, sokszor megrendezett, beállított jelenetek minden felsorolt témában a béke, a jólét és a gyarapodás propagandájának vizuális eszközeiként szolgáltak. A Népszabadság archívumában cellulóz-nitrátos negatívokon fennmaradt felvételek, ahogy a disznóvágások és disznótorok példáján is látható, nemcsak önmagukban lehetnek érdekesek mint egy adott téma vizuális történeti forrásai, hanem lehetőséget nyújtanak arra is, hogy tanulmányozhassuk a magyarországi sajtófotográfiában lezajlott változásokat.

Írta: Bognár Katalin, Magyar Nemzet Múzeum, Történeti Fényképtár