Ezüst tekintet, isteni harmónia – 80 év után újra látható a Magyar Nemzeti Múzeum II. világháborúban eltűnt Apolló-szobra

A Magyar Nemzeti Múzeum A Hónap Kincse kamarakiállítás-sorozat keretében, 2026. november 4-től újra a nagyközönség elé tárul a felbecsülhetetlen értékű ókori Apolló-szobor, amelyet a második világháború után évtizedekre eltűntnek tudtak, és amely egy véletlen találkozás és egy kalandos kutatás eredményeként tért vissza méltó helyére.

A közelmúltban egy különleges bronzszobor került elő a Magyar Nemzeti Múzeum Újkori Főosztály Vegyes Gyűjteményéből, amely igazi régészeti szenzációt jelent. A műtárgyat a gyűjtemény 1961-es leltárkönyvébe egy 19. század közepéből származó, ismeretlen eredetű „patikaszoborként” jegyezték be. A múzeumban dolgozó restaurátor és régész szakembereknek köszönhetően azonban fény derült a tárgy valódi történetére.

Bebizonyosodott, hogy a szobor valójában a második világháború viharaiban eltűnt ókori műalkotással, egy Apolló-szoborral azonos. A szobor a Magyar Nemzeti Múzeum legkorábbi gyűjteményi darabjai közé tartozott, hiszen már 1825 előtt bekerült az intézménybe. Első tudományos igényű közlése 1894-ben született meg, amely szerint a szobor valószínűleg Pécs, vagyis a római kori Sopianae területéről származik. Jelentőségénél fogva a műtárgy a háború előtt a régészeti kiállítások állandó és kiemelt darabja volt. A háború utáni zavaros múzeumi viszonyok miatt került át az újkori gyűjteménybe, ahol pontos korát és származását évtizedekig nem tudták megállapítani. Rendkívül örömteli esemény, hogy ez a háborús veszteségként elkönyvelt remekmű 80 év után ép állapotban visszatért az MNM Római Gyűjteménybe.

Az 56 centiméter magas alkotás egy ruhátlan ifjút ábrázol, akinek testtartása a fejlett klasszikus stílusú kontraposztot idézi. A különleges hatású szemeket ezüstlemezzel borították, amelyek valósággal világítanak a sötét bronzszínű arcon. Az ezüstszemek csillogása vibráló, misztikus karaktert kölcsönöz a melankolikusan és ihletetten az ég felé merengő tekintetnek. 

A szem kialakítása, a zömökebb testarányok és a mélyen barázdált hajtömeg alapján a mű a Kr. u. 2. század második felében, az Antoninus-korban készült. A belül üreges, vékonyfalú öntvényt az ókori bronzművesek indirekt viaszveszejtéses eljárással, a testrészeket külön kiöntve, majd azokat forrasztással összeillesztve készítették. Érdekesség, hogy amíg a szobor előoldalát agresszív lyukkorrózió érte, addig a hátoldala szinte teljesen ép állapotban vészelte át az évszázadokat.

A görög mitológiában Apolló a legösszetettebb istenalak, aki a rendet, a ragyogó értelmet és a morális tisztaságot testesíti meg. Ez a konkrét ábrázolás a hellénisztikus kortól népszerű kithara-énekes (Apollo Citharoedus) ikonográfiai típusát követi. A szobor felemelt bal karjával a nehéz hangszert, míg leengedett jobb kezével a pengetőt tartotta. Apolló húros hangszere a matematikai pontosságot és a civilizáció diadalát jelképezte a zabolátlan dionüszoszi vadság felett. A középméretű bronzszobrok ritkaságnak számítanak, mivel elkészítésük rendkívül költséges volt. Az újonnan azonosított remekmű egykor egy római városi ház vagy vidéki villa reprezentatív terét, esetleg kertjét vagy díszkutját ékesíthette.

A páratlan lelet egy hónapon át tekinthető meg a Magyar Nemzeti Múzeum Kelet és Nyugat határán c. állandó régészeti kiállítás 6-os termében.