Mária Terézia megrendelésére több ereklyetartó-sorozat is készült a császári Egyházi Kincstár számára az 1750-es évektől. Közöttük voltak az Árpád-házi szentek ereklyetartói. Szent István, László és Imre herceg portré-jellegű, ezüstből öntött büsztjeinek talapzatában helyezték el az ereklyéket. A művek a korszak legkiválóbb bécsi mestere, a brünni származású Joseph Moser műhelyéből kerültek ki. Az ereklyetartók ezüstbüsztjei közül a 19. század során több is kikerült a császári kincstárból. Szent Imre ezüst büsztje a 20. század közepe óta lappangott, a Nemzeti Múzeum a bécsi műkereskedelemből vásárolta meg 2002-ben. (Joseph Moser köre, Bécs, 1760 körül. A talapzat valószínűleg Bécs, 19. század vége, ezüst, öntött, vésett, poncolt, cizellált; a talapzat aranyozott bronz, mag.: 43 cm)
A teázás a 18. századtól fontos társas esemény is. Az ital elkészítésének kellékei ezért nem csupán praktikus, hanem reprezentatív funkcióval is bírnak. A teavíz forralására szolgáló nagyméretű kannát borszeszégős állványzatra helyezték, a friss főzetet külön kannában készítették el. A bécsi mester alkotásán a szecesszió német változatára jellemző díszítés látható. (KO jegyű mester, ezüst, kalapált préselt, cizellált, mag.: 49 cm, talpa sz. 19 cm)
Az aranyozott ezüst foglalattal ellátott kagylót, csigát, nautilus-házat magába foglaló ötvösműveket különösen kedvelték a kora újkori Európában. Az egzotikus anyagú tárgyakon szinte mindig a vízzel kapcsolatos jelenetek, ábrázolások láthatók. Ezt a talán Erdélyben készült serleget az ószövetségi Jónás történetének jeleneteivel díszítette az ötvös, akinek csak monogramját (NK) ismerjük. A serleg a jeles műgyűjtő, Herzog Mór Lipót (1869–1934) ötvösgyűjteményének tárgyai közül származik.
A palackok a kora újkori főúri világi edények közé tartoztak. Italok – elsősorban pálinka és bor-tárolására használták. A protestáns területeken azonban gyakran alkalmazták az úrvacsora edényei között. Ez a keresztény erények allegorikus alakjaival díszített dél-erdélyi palack a 18. században jutott a székelykeresztúri református gyülekezet birtokába. A gyülekezet az első világháború után kényszerült eladni az ötvösművet, amely a 20. század végén jutott a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe. (Sh jegyű mester: Hann Sebestyén?, valószínűleg Nagyszeben, 17. század utolsó harmada, aranyozott ezüst, kalapált, domborított, cizellált, poncolt, vésett, mag.: 19,7 cm, talpa átmérője: 9 cm)
A 17. század közepének francia udvari viseletében vált nagyon népszerűvé a különböző nagyságú szalagcsokrok viselete az öltözék szinte minden pontján, férfiakén és nőként egyaránt. A textíliából készült szalagok mellett megjelentek az ötvös művű, ékszer-szalagcsokrok is. Elsősorban a Királyi Magyarország főúri hölgyeinek birtokában volt nagyszámú másli, ahogy ezeket az ékszereket nevezték. Sokféle változatban és méretben viselték. A magyarországi emlékek között gyakoribb a merev szalagszárakból alakított másli, a nyugati példák általában lazán megkötött szalagcsokorra emlékeztetnek.
A 16. század végén, Erdélyben készült boglárok egykor pártát vagy más fejdíszt díszíthettek. Jelen formáját a 19. század közepén nyerhette el az ékszer, amikor két pántra hurkolták a finom boglárokat. Ez időtől az Ugron család hölgytagjai viselték jeles alkalmakkor, például esküvőjükön, egészen az 1970-es évekig. Az ékszer Ugron Istvánné Bánffy Mária ajándékaként került a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe.
Festett zománccal és táblás csiszolású gránát kövekkel díszített ékszer a 17. század közepéről. A madártollra emlékeztető formájú, tű szereléssel ellátott ékszereket egykor süvegen, kalpagon viselhették, férfiak és nők egyaránt.
A 17. századi főúri hölgyek ékszerei között igen népszerűek voltak a különféle típusú és méretű hajtűk. Ezeket a frizurába, fátyolba tűzve viselték díszként. A gyakran virágot, csokrot formázó kompozíció egyes elemeit apró rugóval szerelték, így azok viselőjük mozgásakor finoman rezegtek. Innen származik az ékszertípus 16–17. században elterjedt neve: rezgőtű .
