Festménygyűjtemény

16. század első fele, ismeretlen németalföldi festő, olaj, fatábla

A fiatalon, a mohácsi csatában elhunyt Jagelló király portréi nagy számban maradtak fönn Európában annak köszönhetően, hogy özvegye, Mária királyné Habsburg Németalföld megbecsült helytartójaként jóval túlélte hitvesét. A források szerint számos portrét csináltatott magáról és volt férjéről is, s mivel ezeken már idősebbnek mutatták az özvegy királynét, Lajost sem festhették mellé, vagy a kép párdarabján ifjúnak. Így alakult ki a 20 évesen meghalt király – akinek fiatalkori portréit Bernhard Strigel (1460–1528) és Hans Krell (1495 k.–1586) festményeiről (KHM, Bécs) ismerjük – idősebb, telt arcú és nagyobb szakállú arcképe. A festményen Lajos a késői portréira jellemző, nagy karimájú, lapos kalapot viseli. Bársonyköntösén az 1515-ös Habsburg-Jagelló kettős házassági szerződés révén megkapott Aranygyapjas Rend lánca látható.

Ismeretlen festő, olaj, vászon; a Csáky család letétje a Magyar Nemzeti Múzeumban

A 18. századi magyarországi festészetben az arckép a leggyakoribb és legkedveltebb képtípus. A hazai portréfestészet 17. században kialakuló és elterjedő formája a főúri ősgalériákban öltött testet. A három részre szakadt országban nem annyira az uralkodói udvar, hanem a főnemesi udvarok hordozták azt az ábrázolási hagyományt, amelyben az ősök és családtagok hangsúlyosan magyar viseletű képmásai nemcsak az illető család, de egyben a rendi-nemesi nemzet reprezentációját is hirdették. Ebben az ősgaléria-stílusban az ábrázolt személynek nem az egyénisége, hanem a társadalomban betöltött státusa és nemesi erényei, mint a háborús időkben előtérbe kerülő vitézség, voltak a meghatározók. Az egészalakos, díszruhás portrékon a rangjelző tárgyaknak (pl.: díszfegyverek, ötvösművek, ékszerek, kitüntetések, iratok) nagyobb szerep jutott, mint az emberábrázolásnak, amelytől inkább csak a fiziognómiai hasonlóság volt a megrendelők elvárása. A főúri családok számára egyre inkább követendő mintává váló udvari művészet hatását mutatja Mária Terézia udvari festőjének, a svéd származású Martin van Meytens követőjének képe 1749-ből, amely a felső-magyarországi grófi család gyermekét, Csáky Józsefet ábrázolja négyéves korában. A későbbi alkancellár a királynői család főhercegeinek képei szerint koránál idősebbként, kicsi felnőttként jelenik meg, akinek mind öltözete, mind beállítása azonos a reprezentatív barokk főúri képmásokéval. Az idealizált, de jól kidolgozott gyermekarc és a sematikus környezet konzolasztallal, oszloppal és drapériával, gyermekként is a leendő befolyásos főúr képét akarja kiemelni, háttérben tartva a gyermeki lelkület és az egyedi vonások bemutatását.

Barabás Miklós (1810–1898), olaj, vászon 

Pest városának modern fővárossá válásában József főherceg igen sokat tett a Szépítő Bizottmány élén. Portréjára az 1845-ben megalakuló Nemzeti Képcsarnokot Alakító Egyesület első határozatában indított országos gyűjtést. Ezzel az aktussal kívánták hálájukat kifejezni és örök emléket állítani a Nemzeti Múzeum ügyeit mintegy igazgatóként szívén viselő nádornak, aki 1808-tól fő pártfogóként kidolgoztatta és törvénybe foglaltatta a múzeum tervezetét, s így törvényes keretet adott Széchényi Ferenc gróf 1802-es múzeumalapításának. Széchényi reprezentatív alapítói portréja Johann Endertől már a múzeum birtokában volt fiainak nagylelkű 1823-as adományából. A sikeres gyűjtés után 1846-ban Barabás Miklóstól megrendelt kép azért is kapott fontos szerepet, mert az ekkorra felépült új múzeumépületben megnyitandó József nádor Nemzeti Képcsarnok főhelyére szánták. Barabás kiválóan teljesítette a megrendelő szándékát, és visszafogott, de kellően ünnepélyes nagy portrét festett. A fiktív színhely a budai várat idézi, ahol a nádori lakosztályok voltak. A klasszicizáló helyiségben dúsan díszített barokk asztal mellett, fedetlen fővel áll a díszruhás nádor, kezében a Nemzeti Múzeum homlokzatának tervét tartva. Az oszlopos nyílásban a reformkorban kiépülő pesti Duna-partra nyílik egészen valósághű kilátás, a parton Pollack Mihály híres Redout épületével, amely az 1849-es budai ostrom során dőlt romba. A nádor díszruhás képének hosszú utóélete volt, számos későbbi ábrázolásánál vették mintaként alapul. Johann Halbig 1859-es köztéri bronzszobrán, melyet csak tíz évvel később állítottak fel a József nádor téren, szintén az ornátust viseli, és így örökítette meg Than Mór is alapítóként a Nemzeti Múzeum főlépcsőházának freskóján 1874–75-ben.

Martin van Meytens műhelye, olaj, vászon

Mária Krisztina (családi becenevén „Mimi”) 1742. május 13-án született Bécsben, Lotharingiai I. Ferenc császár és Mária Terézia magyar királynő ötödik gyermekeként. Anyjának bevallottan legkedvesebb lányát intelligencia, szeretetreméltóság és – elsősorban festőként – komoly művészi tehetség jellemezte. A korszakban szokásosan az uralkodó család minden leánygyermeke részesült művészeti oktatásban, de közöttük Mária Krisztina haladta meg leginkább a műkedvelői szintet. Művészetpártolásában egyenrangú társra talált férjében, Albert Szász-Tescheni hercegben, akivel együtt hozták létre a dinasztia legnagyobb grafikai gyűjteményét, a mai Albertina alapját. Halála (Bécs, 1798. június 24.) után férje, Albert Antonio Canovától rendelt hatalmas emlékművet a Hofburg melletti Ágoston-rendi templomba „A legjobb hitvesnek” („Uxori optimae”) címmel. A festményen a tízes éveiben járó főhercegnőt látjuk, amint rajzasztalnál ül, kezében krétaszorítót tartva. Az előtte lévő papíron egy profilportré vázlata látszik. Mögötte kék bársonypárnán helyezkedik el az osztrák főhercegi korona, a földre leomolva pedig hermelines szélű aranybrokát palást terül el. A háttérben balra egy kottaállvány fölött nyílik kilátás az ablakon át a kertre, a jobb oldalon vörös brokátfüggöny takarja a falat. Az ábrázolás dekoratív, részletező stílusa jól illeszkedik a Martin van Meytens (1732-től kamarai festő Bécsben) által kialakított udvari festőműhely munkásságába, amelyben az uralkodó dinasztia tagjait, valamint életük reprezentatív eseményeit kissé egyhangúan, de technikailag igényes ábrázolásokban örökítették meg. A családi élet képeiből többet is ismerünk, amely Mária Krisztinát ábrázolja alkotás közben. Az egyiken Mária Terézia, II. József és felesége, valamint Mária Krisztina meghitt asztali együttlétét festi meg, a másik, reprezentatívabb képen a teljes császári család jelenlétében mutatja be apjáról I. Ferencről készített portréját, melynek egyik változatát a Kunsthistorisches Museum őrzi.

Id. David Richter (1662–1735), olaj, vászon

A svéd származású portréfestő, David Richter római tanulmányútja után Berlinben és Bécsben működött udvari festőként. A fejedelemasszony képének hátoldalán lévő felirat szerint 1704-ben készült a portré, ami a bécsi helyszínt valószínűsíti. Az ovális képen deréktól látjuk a hercegnőt, akinek alakját bravúrosan megfestett, anyagszerűen megjelenő hermelinbéléses palást borítja. A semleges sötét háttérből kivilágló arc visszafogott festőisége megerősíti a jól sikerült jellemábrázolást. A kép életszerűsége és magas kvalitása azt valószínűsíti, közvetlenül a modell után készült. Ugyanez már nem mondható el a fejedelem képmásáról. A kissé statikus beállítás és az arc erőtlenebb jellemzése arra utal, hogy a portré nem élet után készült, hanem Richter valamilyen, általunk nem ismert előképet használt. Ezt erősíti meg, hogy a szabadságharc idejéből nincs semmilyen adatunk arra, hogy a festő járt volna Magyarországon és találkozott volna Rákóczival. Ennek ellenére a portrépár hitelessége vitán felül áll, és jelentőségét az adja, hogy ez a legkorábbi ránk maradt hiteles ábrázolás a fejedelmi párról. Nem tudjuk, volt-e a képeknek közvetlen hatása arra a három évvel később készült portrépárra, amelyet Mányoki Ádám már mint a fejedelem udvari művésze festett. 

Szabó Gyula, olaj, vászon

Széchenyi pályája és népszerűsége az 1840-es évek elején ért csúcspontjára. Ekkor már számos alkotása megvalósult, modernizációs tervei széles körben ismertté váltak. A Lánchíd 1842-es alapkőletétele után az építés körüli bizonytalanságok is megoldódni látszódtak, s a gróf alakja a leendő híd ígéretével is egybeforrott. Szabó Gyula – akitől ezt az egyetlen festményt ismerjük, és életéről sincs több információnk – ábrázolásában a tervezett híd látképe elé állítja Széchenyit, elsőként kapcsolva össze képi megjelenítésben leghíresebb alkotásával. A főúri ősgalériákat idéző reprezentatív portrén Széchenyi mályvaszínű zsinóros dolmányt és prémszegélyes zöld bársony mentét visel. Nyakában és mellén jól azonosíthatóan látszanak kitüntetései: a porosz Pour le mérite, az osztrák Hadseregkereszt, az orosz Szent Vladimir-rend, a szardíniai Szent Móric- és Lázár-rend lovagkeresztje és a nápolyi Szent Ferdinánd érdemkereszt. Bal kezében egyéni markolatú, sasfejes díszszablyát, míg jobbjában első híres művének, a Hitelnek feliratával ellátott irattekercset tart. Az arc előképe Franz Eybl egy évvel korábban készített litográfiája volt, mely önálló lapként terjesztve széles körben ismertté vált. A Duna közepére eső fiktív mellvéd egyik oldalán babérkoszorúval övezett horgony, bőségszaru és Merkúr-bot utal a jólét és a kereskedelem felvirágzásába vetett reményre, míg másik oldalán a mostani restaurálásnál előkerült furcsa felirat – „Gróf Széchenyi Istvánnál” – talán arra utalhat, hogy mindez az ő személye által valósult meg hazánkban. A háttér látképének mintája Carl Mahlknecht 1839-es acélmetszete volt, amely közvetlenül a Hídbizottság által elfogadott látványterv alapján készült. Széchényi és a Lánchíd együttes ábrázolásával később számos műalkotás született. Ezek közül a legmonumentálisabb Barabás Miklós festménye, melyet hét évvel a gróf halála után a pesti megyeháza számára festett. A művész pályafutása már korán összekapcsolódott Széchenyiével, aki Bihar vármegye kérésére 1836-ban őt ajánlotta képmásának megfestésére: „igen szerencsés véletlen csak kevéssel ezelőtt hozott egy igen derék s ügyes festőt e hazai központba. Neve Barabás Miklós, […] Ajánlhatom, ’s jót merek állni, hogy a Tekintetes Rendek […] midőn Széchenyi Istvánt megbecsülik, s ha lehet a hüségnek még erősebb lánczaival kötik magukhoz Barabás Miklós képírót, hazánkfiát is gyámolítják és elősegítik.” A továbbiakban a művész megfestette portréját még abban az évben Hont vármegye számára is (ma a selmecbányai Városi Múzeumban), majd 1848-ban miniszterként (MNM TKCs), és számos litográfiát is készített róla.