A Római Gyűjtemény Magyarország legrégebbi és egyetlen olyan római kori műtárgyakat tartalmazó gyűjteménye, amely – Kárpát-medencei gyűjtőkörének köszönhetően – átfogó képet tud adni nemcsak a pannoniai, hanem a daciai tartományok történetéről és régészetéről. Történetének kezdete egybe esik a Magyar Nemzeti Múzeum 1802-ben történt alapításával, 1927 óta pedig a Régészeti Tár egyik önálló gyűjteménye. Beleltározott műtárgyainak száma ma már meghaladja a hetvenezret, amellyel a gyűjtemény munkatársai Európa egyik legjelentősebb és ezzel együtt legteljesebb római kori leletanyagát őrzik, kezelik és fejlesztik. Leleteink elsősorban Pannonia jelentős katonai, városi és kulturális központjaiból – főleg Brigetio (Komárom-Szőny), Intercisa (Dunaújváros) és Aquincum (Budapest-Óbuda) földjéből – származnak.
Kapcsolat: Mráv Zsolt mrav.zsolt@mnm.hu és Szabadváry Tamás szabadvay.tamas@mnm.hu
A gyűjtemény története
A gyűjtemény fejlődésében jelentős szerepet játszott a tudatos gyűjtőmunka mellett a kultúra és a hazaszeretet motiválta adományozás, ennek következményeképpen kiemelkedő jelentőségű műtárgyak sora jutott a Nemzet Múzeumába. Közöttük a polgárdi melletti Kőszárhegyen előkerült összecsukható ezüst állvány, az Egyeden talált egyiptomi istenekkel és nílusi jelenettel díszített, arany és ezüstberakásos edényekből álló kézmosó készlet vagy az ősz megszemélyesített alakját ábrázoló savariai (szombathelyi) elefántcsont szobor mindmáig egyedülálló leletnek számít. A Lapidáriumban kiállított síremlékek kőbe faragott mitológiai domborművein a görög és a római mitológia hősei és történetei elevenednek meg. Itt őrzik a császárkori kocsisírok legjelentősebb gyűjteményét is, amely a közelmúltban három feltárt sír mellékleteivel gyarapodott (Budakeszi, Budaörs 162. sír, Sárisáp). A túlvilági utazáshoz szükséges fogatos kocsik – és velük gyakran a felszerszámozott hátaslovak és vadászkutyák – eltemetésének szokását a helyi őslakos elit ápolta, amely a római korban is ragaszkodott ősi túlvilághitéhez.
A gyűjtemény gyarapítása
Ásatások jelentik a gyűjtemény gyarapodásának másik jelentős forrását. A Római Gyűjtemény munkatársai évtizedek óta kutatják Pannonia kiemelt tudományos jelentőségű lelőhelyeit. Nagy hagyománnyal rendelkezik a limes és a késő római belső erődök (Ságvár, Heténypuszta, Környe) régészeti kutatása, amelyek kiemelkedő jelentőségű leletek és épületek sorát hozták napvilágra. A Római Gyűjtemény fennállásának eddigi legjelentősebb műtárgygyarapodása 2014-ben és 2017-ben történt, amikor a gyűjtemény befogadta a Seuso-kincs jelenleg ismert 15 darabját. A késő római kincslelet ezüstedényeit az egyetemes művészettörténet kiemelkedő alkotásai között tarthatjuk számon, amelyek betekintést engednek a késő császárkori pannoniai elit klasszikus műveltségre épülő kultúrájába és fényűző lakomáiba.
A Seuso-kincs a római császárkor késői szakaszából (4–5. század) származó kincslelet. Nevét az úgynevezett vadász- vagy Seuso-tál feliratán megnevezett tulajdonosáról, Seusóról kapta. Darabjai egy ünnepi lakomakészlet jellegzetes tartozékai, köztük tisztálkodáshoz és szépítkezéshez használt edényekkel. Tulajdonosa a 4. század utolsó évtizedeiben vagy az 5. század elején rejthette el, feltehetően egy háborús konfliktus elől menekülve. A ma ismert együttes 14 db, 4. században készült nagy méretű, étkezéshez és tisztálkodáshoz használt ezüstedényből és egy rézüstből áll, amelyben az ezüstedényeket elrejtették. A kincs ezüstedényeinek össztömege 68,5 kg. A Seuso-kincset az 1970-es években találták meg. Azóta sok viszontagságon ment keresztül, és több évtizeden át a nyilvánosság előtt is rejtve volt. A magyar állam egy több éven át tartó sikeres tárgyalássorozat eredményeképpen 2014-ben és 2017-ben szerezte vissza a kincs jelenleg ismert 15 darabját, amelyet most a Magyar Nemzeti Múzeum állandó Seuso-kiállításán tekintheti meg a közönség.
A Seuso-kincs ismert darabjaihoz több szállal is kapcsolódik egy különleges ezüstállvány, amelynek töredékei a Balatontól észak-keletre fekvő Kőszárhegyen kerültek elő 1878-ban. Készletének is a legsúlyosabb és ebből következően a legértékesebb darabja lehetett. Máig ez az egyetlen ismert késő római ezüstállvány, emellett díszítettségével is kiemelkedik a hasonló leletek közül. A négylábú állvány lábainak csúcsát tengeri kentaurok hátán ülő tengeri nimfák, közepét (tengeri) griff-fejekkel, alját delfinen lovagló gyermek Erószokkal díszítették. A lábak peremén gyöngysor fut, felületükön levélmotívumok láthatók. Az állvány eredetileg mosdótálak tartására készült, de akár különböző méretű tálaló tálakat is ráhelyezhettek.
Az ezüstbot, amely Brigetio (Komárom-Szőny) katonai táborától délre, egy kőszarkofágból került elő, egyedülálló leletnek számít a Római Birodalomban. Az augurok, azaz madárjósok használtak jóslásaik során és a templomok helyének kijelölésénél hasonló botot. A brigetiói papi jelvényt feltételezhetően azért helyezték sírmellékletként a szarkofágba, mert az itt nyugvó halott lehetett a város utolsó augurja. A 33 cm hosszú, spirálban végződő augurbot gazdag díszítése mindkét oldalon sötét színű niellóval (ezüst-szulfid) és arannyal berakott inda, levél és geometrikus motívumokból áll. Egy garnitúrát alkothattak a szintén aranyozott és niellódíszes hagymagombos fibulával (ruhakapcsoló tű), amelyet az elhunyt jobb vállánál találtak meg, hozzátapadt ruhafoszlányokkal együtt.
Az edényeket 1831-ben, földmunkák során találták Egyeden, Festetics Vince gróf birtokán. A tulajdonos kíváncsi volt rá, hogy az edények aranyból készültek-e, ezért egy pápai ötvöshöz vitte, aki savba áztatta őket. Az eljárás elpusztította az edény csaknem teljes fémberakásos díszítését. A kézmosó készletet alkotó edénypár egy víz kiöntésére szolgáló kancsóból és annak felfogására használt nyeles tálból áll. Az Egyeden előkerült edények különleges fémötvözetből készültek és magas színvonalon, művészi gonddal díszítették őket. A különleges megjelenés és a hozzá tartozó technika lényege egyrészt a matt feketére patinázott rézötvözet alapanyag, másrészt a felületen gazdagon alkalmazott, fényes ezüst- és aranyberakás volt. A források az így készült tárgyakat „korinthoszi bronznak” nevezték. Az Egyeden talált két edény jelentősége, hogy mindmáig az egyetlen ismert edénypár, amely ezt a technikát képviseli. A tál belső oldalán nílusi jelenetet ábrázoltak, amelynek közepére egy krokodil és egy víziló küzdelmét komponálták. Az egyiptomi istenekkel díszített kancsó az egyiptomi és a görög művészet szintézisét mutatja, ezért az Egyiptom görög fővárosában és az ókori fémművesség egyik központjában, Alexandriában készülhetett.
Ez a Szombathelyen 1882-ben előkerült, elefántagyarból faragott szobrocska nemcsak művészi színvonala, hanem mérete miatt is kiemelkedő leletnek számít Pannonia területén. Az elefántcsont könnyen hasadó, lemezes alapanyag, ezért többnyire csak kisebb tárgyakat, domborműves lapokat készítettek belőle a római korban, a savariai szobor eredeti magassága viszont több mint 20 cm volt. Bár a korábbi elképzelések a gyermek Bacchus ábrázolásának tartották, valójában Autumnust, az Ősz megszemélyesített alakját ismerhetjük fel benne. Erre utal a fiú fején lévő szőlőkoszorú és a köpenyébe gyűjtött almák, amelyek a szüretet idézik fel, valamint maga a köpeny is, amely kutyabőrből készült, utalva ezzel az őszi vadászatokra. A szobor valószínűleg egy olyan kompozíció részét képezte, amelyhez a másik három évszak szobra is hozzátartozott.
