Az őskori gyűjtemény hivatalosan csak 1926-tól lett önálló egység a Magyar Nemzeti Múzeumon belül, annak ellenére, hogy az őskori régiségeket már a 19. század közepe óta külön őrizték és kezelték. Ekkor hozták létre a korábbi Érem- és Régiségtárból a Régészeti Osztályt, amelynek elkülönített raktárral és nyilvántartással rendelkező részévé vált. Ma a Régészeti Táron belül az Őskori Gyűjtemény több százezer, olykor egyedülálló régészeti emléket őriz, korszakonként önálló szakmuzeológus vezetésével, neolit, rézkori, bronzkori és vaskori gyűjteményrészekre tagolva. A gyűjtemény részét alkotó műtárgyak az élelemtermelés Kárpát-medencei megjelenésétől egészen a római korszak kezdetéig (Kr. e. 1. század vége) hatalmas időszakot ölelnek fel. A monarchia korabeli gyarapodásnak köszönhetően a gyűjtemény nemcsak a mai Magyarország területéről, hanem a teljes Kárpát-medence vidékéről őriz jelentős régészeti leleteket. Míg a 19. század folyamán a gyűjtemény elsősorban ajándékozások, vásárlások útján gazdagodott szép tárgyakkal, addig a századfordulótól kezdve egyre szaporodtak az ásatásokból, telep és temető feltárásokból származó leletek. Az őskori gyűjtemény gyarapodásának alapját ma is jórészt a leletmentések és a tervezett tudományos célú ásatások biztosítják.
Kapcsolat: Dr. Füzesi András, fuzesi.andras@hnm.hu Őskori gyűjtemény, neolit gyűjteményrész
Kapcsolat: Hegedűs Zsuzsa, hegedus.zsuzsa@hnm.hu Őskori gyűjtemény, rézkor gyűjteményrész
Kapcsolat: Dr. Tarbay János Gábor, tarbay.gabor@hnm.hu Őskori gyűjtemény, bronzkor gyűjteményrész
Kapcsolat: Soós Bence, soos.bence@hnm.hu Őskori gyűjtemény, vaskor gyűjteményrész
Kapcsolat: Dr. Tóth Zsuzsanna, toth.zsuzsanna@mnm.hu Őskori gyűjtemény, csonteszközök
2024-ben a Somló-hegyen felfedezett VII. rituális kincsleletből származó aranyfólia díszes bronz nyakék a lelőhelyen eddig előkerült tárgyak egyik legkiemelkedőbb darabja. A mestermunka stílus párhuzamai a dunántúli urnamezős kultúra területén, az Alpok vidékén és Észak-Európában találhatók meg. A jelentős ékszer a leletegyüttesben található tárgyak, stíluspárhuzamok alapján a késő bronzkor legvégére Kr.e. 900 és Kr.e. 800 közé keltezhető.
Az elektronból (arany és ezüst ötvözetéből) készült tápiószentmártoni szarvasalak is a Kr. e. 6. század egyik kiemelkedő hatalmú személyéhez tartozhatott. A valószínűleg eredetileg tegezdíszként használt tárgy előkerülésekor hengeresen össze volt hajtva. A zöldhalompusztai szarvashoz hasonlóan a szkíta állatstílus ízlésvilága szerint készült, nem kizárt, hogy egy a Fekete-tenger északi partvidékén tevékeny mester készítette.
Ismeretlen lelőhelyű, valószínűleg Erdély területéről származó öntött bikafejes arany karika. Marosvásárhelyi párhuzamával ellentétben szarvai hiányoznak. A reprezentatív aranytárgy rangjelző, presztízs tárgy lehetett. A szórvány, régészeti kontextus nélküli leletet keltezése bizonytalan, egyes kutatók a középső bronzorra, míg mások a kora vaskorra datálják. (Lelőhely: ismeretlen, „Erdély”)
Dunavecséről származó szórvány holdsarlós végű arany karpánt. A reprezentatív, valószínűleg a korabeli elit által hordott ékszer felszínén finoman poncolt minták, égitestek figyelhetők meg. Az egyedi pontos párhuzamai nem ismeretlen, mintáinak legszorosabb stíluskapcsolatait díszített hajkarikákon és a tápióbicskei és bellyei aranykarpántokon figyelhetjük meg. A leletet a bronzkori kutatás, Kovács Tibor nyomán, a középső bronzkor végére, Kr.e. 1600–1450-re datálja.
A több kilogrammot nyomó késő bronzkori (Kr.e. 1400–1300) leletet 1847-ben találta az urasági „czigány-kovácsnak fia” tehénlegeltetés közben nem messze egy körtefától. A leletegyüttest a helyi lakosság széthordta és a lelőhelyet feldúlta, melynek hírére a helyi hatóságok foglalták le. A Magyar Nemzeti Múzeum ennek a reprezentatív ékszeregyüttesnek egy részét őrzi, amely öt nagy és három kisebb csüngőből, 64 darab arany gyöngyből, 2 darab arany karperecből és 86 darab láncba fűzött aranykarikából áll. A kincslelet többi része elveszett, egy kisebb egysége (7 arany csüngő, 3 arany karika, 239 arany gyöngy) sokáig a máramarosszigeti Mihályi család birtokában volt, mígnem a Romániai Nemzeti Történeti Múzeum (Muzeul Național de Istorie a României) meg nem vásárolta 2016-ban.
A Tiszafüred-majoroshalmi temetőből származó, Füzesabony stílusú, középső bronzkori (Kr.e. 1900–1700) rituális edény ún. aszkosz. Az edény egy madár testű és ember fejű keveréklényt ábrázol.
Stilizált, viaszveszejtéses öntéssel készült bronz vízimadár figurák. Testükön plasztikus bordákból és hornyolásokból álló díszek láthatók. Az ismeretlen lelőhelyű darab (bal oldalt) hátán függesztőfülek helyezkednek el, a csicseri darab (jobb oldalt) fején szarvak vannak. A Liptóújváron előkerült madárfigura természettudományos vizsgálatai alapján ezek a tárgyak zsírlámpások lehettek. (Csicser és ismeretlen lelőhely, Kr.e. 1050–800)
Az antropomorf, azaz ember alakú urnák Ózd–Center lelőhelyen kerültek elő 1958-ban, egy kővel körberakott sírgödörből. A tárgyak a késő rézkori Baden-kultúrához (i.e. 3300–2800) köthetőek, ennek is egy olyan, elsősorban a Sajó-völgyében létező csoportjához, amelynek tagjai halottaik hamvait több esetben ember alakú urnákban helyezték el. Bár az urnák emberábrázolása erősen sematikus, mégis különböző módon lettek kialakítva, ami arra utalhat, hogy személyre szabottan készülhettek a halottaknak. A három urnából előkerült hamvak vizsgálatából kiderült, hogy a legnagyobb darab, egy középkorú nő maradványait, míg a két kisebb, két gyermek hamvait őrizte. (Késő rézkor, Baden-kultúra)
A kocsimodell, amely egy füles, kocsi alakú edény, 1972-ben látott napvilágot Szigetszentmártonon egy, a késő rézkori Baden-kultúrához (i.e. 3300–2800) köthető sírból. A díszes modell alján a kerek, görgőszerű kerekeket hengeres tengelyek kötik össze. A kocsik az i.e. 4. évezred közepén jelentek meg, érdekes módon hatalmas területen egyszerre: az Alpoktól a Kaukázusig, Észak-Németországtól Mezopotámiáig vannak korai leletek. A járművek kialakulásának magterületét még ma sem tudja körvonalazni a kutatás, feltehetőleg azért, mert az összeállításukkal és használatukkal kapcsolatos technológiai tudása rohamléptekben tudott terjedni. A praktikus funkción, tehát azon túl, hogy megkönnyítették például a szállítást, fontos presztízsszerepük is lehetett, hiszen tulajdonosaikat mobilabbá tették. Így a kocsikat a temetkezésekben jelképező modellek is fontos jelölői lehettek a halott kiemelt társadalmi szerepének. (Késő rézkor, Baden-kultúra)
A szentgyörgyvölgy-pityerdombi lelőhely az egyik legkorábbi élelemtermelő közösség települése volt a Délnyugat-Dunántúlon. A kisméretű szarvasmarha plasztika az állattartásnak és kifejezetten az ábrázolt fajnak a jelentőségét igazolja. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmünket, hogy e korai, egalitariánus (egyenlőségi) társadalmakban a rítusoknak és az azokban használt eszközöknek, a szimbolikus jelentőségű képi ábrázolásoknak nagy jelentősége volt, a közösségi értékek kifejezésében, megerősítésében, átörökítésében.
A Dél-Alföld régiójában jelentek meg először a korai földművesek települései, akik a magukkal hozott növény és állatfajokkal az új környezetben egy új tájat alakítottak ki. Ezek a fajok tárgyi kultúrájukban szimbolikus jelentést kaptak, ahogyan azt a Szeged környékéről származó agyag oltár négy sarkán megformázott kos vagy kecske fejet utánzó plasztika is mutatja. A háromszög vagy négyszögletes formájú, kisméretű agyag oltárok Délkelet-Európa szerte meghatározó tárgytípusai voltak a sok szempontból egységes anyagi és szellemi kultúrának, melyben az ilyen típusú tárgyakat a háztartási keretek között végzett rítusok során alkalmazták.
A négy spiráldíszes arany karperec az 1878-ban megtalált Besenyszög-fokorúpusztai kincs részeként került elő. A lelet a késő bronzkor és kora vaskor közötti átmenet turbulens, a hagyományok és innovációk keveredésével jellemezhető időszakának (Kr. e. 9. és 8. századok fordulója) emléke, melyben az arany karperecek a késő bronzkori elit ízlésvilágát képviselik.
A bronzból készült szobrocska a kora vaskori Dunántúl egyik leghíresebb lelőhelyén, Százhalombattán került elő. A kétágú furulyán (aulos) játszó figura a lábain látható furatokból kiindulva egy nagyobb kompozíció, talán egy ünnepi felvonulást ábrázoló szoborcsoport részét képezte, mely talán a híres strettwegi kocsihoz hasonló tárgyon foglalhatott helyet.
A kis méretű bronzedény Szob határában került elő egy kelta sírból 1935-ben. Minden bizonnyal egy görög műhelyben készült a Kr. e. 4. század végén, vagy a Kr. e. 3. század elején. Nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy cserék útján vagy a kelták hadjáratai során zsákmányként jutott a Kárpát-medencébe.
