A Magyar Nemzeti Múzeum Népvándorláskori gyűjteménye a Kárpát-medence legnagyobb, és számos igen jelentős leletegyüttest magába foglaló, kora középkori régészeti anyagot őrző gyűjtemény. Több, mint 100 ezer műtárgyat, köztük mintegy 2.000 aranyat tartalmaz a hun kor kezdetétől honfoglaló őseink bejöveteléig tartó időszakból: a hun kor népeinek kavalkádjától a germánok uralta későbbi időszakon át az avarok birodalmáig.
Kapcsolat: Dr. Szenthe Gergely, szenthe.gergely@hnm.hu, Básti Zsófia, basti.zsofia@hnm.hu, Hajnal Zsuzsanna, hajnal.zsuzsa@hnm.hu Tel.: + 36 1 327 7700 / 446 és 414
A gyűjtemény története
A múzeum első, 1837-ben íródott leltárkönyvében is szerepelt már népvándorlás korára keltezhető aranytárgy, és a 19. század végén, a 20. század elején a múzeumnak adományozott magángyűjteményekből is számos, ebből a korszakból származó jelentős régészeti lelettel gyarapodott a múzeum, 1857-től pedig megjelentek az építkezések, földmunkák során megbolygatott leletegyüttesek is, majd az 1880-as évektől a rendszeres, módszeres ásatások emlékanyagai is. 1926-ban az addig egységes múzeumi anyagot gyűjteményekre bontották szét: ez a Népvándorláskori gyűjtemény születésnapja. Az ekkor, még a szkíta és a római császárkori Barbaricum emlékanyagát is magába foglaló egység 1951–1994-ig tartó hosszas tisztulási folyamat révén nyerte el mai profilját.
A kiemelkedő szépségű, jelentős tudományos értékű egyedi tárgyak és leletegyüttesek mellett, mint a csornai hun diadém, a törteli hun üst, a páratlan germán kincslelet Szilágysomlyóról, a bócsai, kunágotai, ozorai fejedelmi leletek, a gyűjtemény nagy részét kisebb-nagyobb köznépi temetők sírmellékletei, illetve a korabeli emberek mindennapjairól valló települések maradványai alkotják. A régészeti hagyaték közlésével, elemző feldolgozásával a gyűjtemény muzeológusai hozzájárultak a Kárpát-medence 5–9. századi történeti képének, anyagi kultúrájának megismeréséhez, régészeti kérdések megválaszolásához.
A Kárpát-medence kora népvándorlás korának egyik legjelentősebb kincslelete, melyet két részletben, csaknem 100 év különbséggel fedeztek fel: az egymás mellé elásott tárgyak első együttese a bécsi Kunsthistorisches Museumba került (medállá alakított római emlékérmek, miniatűr eszközökkel díszített lánc), míg a másodszorra 1889-ben előkerült tárgyak már a Magyar Nemzeti Múzeumba. Ez az utóbbi lelet páratlan, ónixköves, kizárólag a római császárok által viselt fibulát, 10 pár női ruhakapcsoló tűt tartalmazott, továbbá 3, jellegzetesen a hunokhoz köthető arany csészét, és egy, a germán vallási szertartásoknál, bíráskodásnál, törvénykezésnél nagy szerepet játszó ún. eskükarikát. A tárgyak a 370-es évektől az 5. század közepéig, hosszú idő alatt gyűltek össze, feltehetően a hun birodalom összeomlása körüli időben rejtették el azokat. A fibulák viselői a germán elit legrangosabb tagjai lehettek.
1935-ben a Duna-Tisza közén előkerült sír egy feltehetőleg a kagán alá közvetetten tartozó tisztségviselők egyikének nyughelye lehetett. Rangjára nemcsak a magányos temetkezés jellege, hanem a vele eltemetett kiváló minőségű és nagy értékű tárgyak is utalnak: fülbevaló, gyűrűk, korongos veretekkel, ill. álcsatokkal díszített bizánci típusú övek, aranyveretes kard, tegez, ezüstkorsó, aranypohár és ivókürt. A hornyolt díszű aranykehelyhez hasonló, nemesfémből készült, tölcséres szájú ivóedények, vagy lapos gömbszelet alakú talpas poharak és ovális testű, nagyobb füles korsók a 7. századi avar előkelők ivókészleteinek részei voltak. A feltehetőleg helyben, a Kárpát-medencében készült, önálló formavilágot mutató darabok az avar kézműves tevékenység fejlettségét bizonyítják. (Bócsa, 7. század első fele)
Torzított koponyájú női sírból került elő a Kárpát-medence egyetlen hun kori diadémja, amelyet bronz alapra hajlított aranylemezből készítettek, négy soron kerek, háromszög és rombusz alakú különálló cellákban elhelyezett kőberakásokkal díszítettek a teljes felületén, melyet poncolt cikcakk mintával kereteztek. A mintegy 20 hasonló ékszer az előkelő hun nők keleti viseletéhez tartozott, szinte kizárólag a birodalmuk keleti területein kerültek elő, a csornai a legnyugatibb előfordulásuk. (Csorna, 5. század első fele)
A késő avar kori Kárpát-medencében a női felsőruha vagy köpeny összekapcsolására szolgáló boglároknak több változata is használatban volt. A feltehetően Dunapataj környékéről a múzeumba vásárlás útján került darab az ún. dobozboglár típus előzménye. Minden bizonnyal bizánci ötvös által készített ékszer, mely az avarokhoz került. Erre nemcsak a kiváló minősége, de bizánci ötvöstechnikai jelek is utalnak: kőbetét tartására szolgáló középső foglalat kialakítása, a fedőlemezen lévő, igazgyöngysort tartó arany szalagfülek, a keretező frízt alkotó, keresztet tartó, hosszú hajú emberalakok. A keresztet tartó emberábrázolás a kereszténységhez köthető, ugyanakkor nem utal közvetlenül az avarok vallására. (Dunapataj, 7. század vége, 8. század első harmada)
Valószínűleg vallási szertartás során kerültek földbe, sekély gödrökbe a bronzból öntött üstök. A hasonló hengeres testű, felmagasodó, egybeöntött fülű, változatos méretű üstök Belső-Ázsiáig nyomon követhetőek, elterjedésük kijelöli a hun népmozgalom legvalószínűbb útvonalát. Az előkerült darabok minden esetben sérültek, égettek. A törteli darab a legnagyobb ismert példány. (Törtel, 5. század első fele)
A szórványként, talán kincsleletből a Magyar Nemzeti Múzeumba került nyakék és két fülbevalópár bizánci műhely remeke. A nyakék korong alakú zárótagjának vésett és domborított aranylemez medalionjai palmettát, életfát ábrázolnak, illetve a granulált technikával, aranyszemekkel díszített fülbevalókkal együtt a Bizánci Birodalomból kerültek az avar előkelőkhöz. (Gács, 6. század vége – 7. század)
A mai Horvátország területéről előkerült aranylemezes lószerszámveretek az ún. préselt rozettás veretek közé, azon belül is a szirmos veretek kategóriájába sorolhatók. A veretek egy módosabb lovas lovának fején lévő kantárt díszítették. (Vörösmart, 7. század utolsó harmada – 8. század eleje)
