A Honfoglalás kori gyűjtemény a Magyar Nemzeti Múzeum egyik legnagyobb múltra visszatekintő, mégis legfiatalabb gyűjteménye. E látszólagos ellentmondás abban rejlik, hogy jóllehet első darabjait már 1846-ban nyilvántartásba vették, a korszak tárgyi emlékanyagát 1909-ig az Érem- és Régiségtár egyéb tárgyaival együtt őrizték és lajstromozták, majd az Éremtár önállósulása után 1926-ig továbbra is a Régiségtár leletei között helyezték el. Ezt követően közel három évtizedig a Népvándorláskori gyűjtemény adott otthont a 10–11. századi sírleleteknek is. Önálló, saját leltárkönyvvel rendelkező gyűjteményi egységként csak a Középkori Osztály megalakulásától fogva, 1953 szeptemberétől szerepel.
Kapcsolat: Fülöp Réka, fulop.reka@mnm.hu
A gyűjtemény összetétele
A gyűjtemény anyagát 10–11. századi temetők és sírleletek alkotják, 4.042 tételben összesen 12.642 db tárgy. A gyűjtemény összetétele az elmúlt évtizedek során jelentősen megváltozott. A 19. század utolsó harmadáig – mivel ekkor még más közgyűjtemény nem létezett – a Nemzeti Múzeumot gazdagították a földből előkerült honfoglalás kori leletek. A helyzet akkor változott meg gyökeresen, amikor a megalakuló vidéki múzeumok, múzeumi egyesületek egyre több olyan leletet fogadtak be, amelyek korábban Budapestre kerültek volna. 1945-ig a jelentős vagy látványos leletek tekintélyes része azonban továbbra is – vásárlás, ajándékozás révén – a Nemzeti Múzeumot gyarapította.
1926 után, a korábbi évtizedekhez képest, ugrásszerűen megnőtt a teljesen vagy nagyobb részt feltárt temetőkből származó zárt leletanyagok száma, jóval nagyobb lehetőséget biztosítva a tudományos elemzésre. Ez a folyamat az önállóvá válás után még karakterisztikusabbá vált, szórvány anyag 1953 után alig került be a gyűjteménybe. Mindez azonban azt is eredményezte, hogy igazán látványos, a különböző kiállítások „sztárdarabjainak” számító egyedi tárgyakkal az immár önálló gyűjtemény lassan gyarapodott.
A galgóci tarsolylemez végtelen hálóba szőhető palmettás motívumkincse a keleti textíliák, a szogdiai városok freskóinak motívumait idézi. E mintakinccsel a magyarság még keleti szállásain ismerkedhetett meg. Az 1868-ban napvilágra került férfisírban a feljegyzések szerint lócsontokat valamint egy nyakperecet, fülbevalópárt és egy arab ezüstdirhemet is találtak. Az átfúrt érme Naszribn Ahmed szamanida emír (914–943) verete, amelyet Szamarkandban bocsátottak ki 918–919-ben, utolsó tulajdonosa a 10. század első harmadának végén ruhájára vagy lószerszámára felvarrva viselhette.
A honfoglaló magyarok jellegzetes fegyvere volt az enyhén ívelt pengéjű szablya. A méltóságjelvénynek számító szablyák szerelékeit aranyból vagy aranyozott ezüstből készítették s palmettamintával díszítették. Kis számuk arra utal, hogy ilyen pompás fegyvereket csak a társadalmi ranglétra legfelső fokain álló vezetők birtokoltak.
A honfoglalás kori kengyelek homorú talpúak, tehát puhatalpú csizmához valók voltak. A beregszászi kengyelpár fülét és szárait ezüstberakással ékesítették. Lovával, fegyvereivel, aranyozott ezüstveretes övvel elhantolt tulajdonosa a 10. század első felének törzsi-nemzetségi arisztokráciájának soraiba tartozhatott.
A női viselet legjellegzetesebb ékszerei a hajfonatkorongok voltak. A lányok, asszonyok közül jó néhányan a hajfonatukba bőr- vagy selyemszalagokat fontak. E szalagokra kerek vagy rombusz alakú vereteket szegecseltek, végükhöz pedig – nagyjából mellmagasságban – hajfonatkorongot illesztettek. Ezek a (többnyire párosan előkerülő) korongok lehetnek öntött, áttört és préselt lemezes technikájúak egyaránt. Többnyire növényi motívumot, életfát, palmetta-motívumot ritkábban mitikus állatalakot ábrázolnak. A zempléni vezéri sír kivételével a hajfonatkorongok kizárólag a női viselet részei voltak. A hajfonatkorongok a magyar viselet archaikus, keletről hozott elemei közé tartoznak.
A gazdag női viseletre jellemzőek a nemesfémből készült ruhadíszek. A pártákról, süvegekről nagyon keveset tudunk. Formájukat nem ismerjük, annyi bizonyos, hogy a szegélyüket ritkán rombusz alakú veretekkel, csüngőtagos veretekkel vagy préselt kerek rozettákkal ékesítették. Öntött vagy préselt, rombusz alakú vagy kéttagú csüngős aranyozott ezüstveretek díszítették ingeik V-alakú kivágásának szegélyét is, melynek szárnyait egymásra hajtották, vagy a bal vállnál gombolták be. Az ingnyakdíszekből akár harminc-negyven darabot is megfigyelhetünk egy-egy készletben. E vereteket bőr- vagy textilszalagra erősítették, s a hajdani rőfösök ily módon árusították azokat a vásárokon. A kaftándíszek sorában felbukkannak a kerek formájú préselt ezüst-, s igen ritkán aranylemezből készült, leheletvékony rozetták is.
