BAJÁK LÁSZLÓ: EMLÉKEK ÉS NAPLÓJEGYZETEK 1989-BŐL

Baják László munkatársunk, a Történeti Tár főmuzeológusa 1989-ben (érzékelve a korszak sorsfordító, történelmi jelentőségét) naplóírásba fogott, feljegyezve az országos ügyekkel kapcsolatos élményeit, valamint személyes emlékeit. A Közös Időnk – 1989 oldalunkon hétről hétre az általa vezetett napló részleteit követhetjük nyomon, modernizálva, blog formájában.

XVIII. rész

A szeptember két kulcsfontosságú eseményt is hozott.  10-én a magyar kormány felmondta az NDK-val kötött államközi egyezményt és megengedte a Magyarországon tartózkodó valamennyi NDK állampolgárnak, hogy az NSZK-ba távozzon. Az NDK persze hevesen tiltakozott, ám a szovjetek éppen csak szokatlannak nevezték a magyar lépést. Megkezdődött a hidegháború végjátéka. Szeptember 18-án a kerekasztal tárgyalásokon is megszületett a megállapodás. A kormányoldal hozzájárult a szabad választások megtartásához, a felek a menetrendben is megállapodtak, bár kimondatlanul, de azzal a feltétellel, hogy nem lesz politikai elszámoltatás, illetve, hogy senki sem fogja firtatni a pártállami elit előprivatizáció során megszerzett vagyonát. Végül is ez a paktum garantálta a rendszerváltás békés folytatását. Nálunk szeptember végén volt a családi találkozónak is beillő szüret. Régi esztergomi bortermelő családból származom. Maga a szőlő a kusztusi dűlőben, a középkori őrkanonokok egykori szőlőbirtokán feküdt. A szőlőhegy egy lösz mélyútból emelkedett ki. A tetejéről pompás kilátás nyílt a hegyekre és a Dunára, az alján pedig egy csörgedező patak határolta, amelyet följebb egy mohos régi pincénél fakadó forrás táplált.  A rendszerváltás idejére azonban a szőlőművelés és a bortermelés inkább csak családi hagyomány volt, semmint gazdasági tevékenység. A termelőszövetkezet ugyan nem tartott igényt a szőlőkre, mivel a krónikus munkaerőhiány miatt mit sem kezdhetett velük, ám a szocializmus rendszere gondoskodott róla, hogy a szőlőbirtokosok se tudjanak megélni belőle. A borkereskedelem állami monopólium lett, a magángazdaságokat megfojtották, a fejlesztés forrásai elapadtak, és a bortermelés megrekedt egy 50 évvel ezelőtti technikai színvonalon. Persze romantikus dolog volt puttonyokkal nagy kádakba hordani a szőlőt, amit aztán a rossz földutakon lovas kocsi vitt a  filoxéra járvány előtt épült ódon présházba. Különös hangulata volt a néha napokig, de gyakran hajnalig tartó szőlőpréseléseknek. Már csak az emlékeimben él, ahogy apám az imbolygó lámpafény mellett nagy szakértelemmel vezényli a nagy kézi prés működtetését. Egy archaikus világ utolsó pillanatai voltak ezek. Eleinte még gondolkodtunk rajta, hogyan lehetne kifizetődővé tenni  a borászatot, de túl nagy tőke kellett volna hozzá. Budapestről, távirányítással meg amúgy se lehet szőlőt művelni. A rendszerváltás nekünk már túl későn érkezett. Azóta pedig a régi szőlőt is felverte az erdő.