Pünkösd a Szentlélek kiáradásának keresztény ünnepe. A harmadik isteni személy eljöveteléről való megemlékezést a püspöki szinódus (püspökök gyűlése) 305-ben rendelte el. Az apostolok cselekedetei szerint a Szentlélek lángnyelvek alakjában szállt le az apostolokra, emellett ismert fehér galambként történő ábrázolása is.

A Szentlélek eljövetele galamb képében. A kép forrása: Wikipedia Commons

A Teremtés előtt Isten lelke, fiókáit védelmező galambként lebegett a vizek felett (Talmud, Chágígá 15a). Az Újszövetségben Jézus megkeresztelkedése után „megnyílik a menny, és leszáll rá a Lélek, mint egy galamb” (Mk 1:10). De vajon miért a galamb vált Isten lelkének szimbólumává? Egyértelmű válasz nincs, de a galambhoz rendelt tulajdonságok mellett – mint a szelídség és a béke –, talán az állatok életmódjának az emberéhez hasonló vonásai szolgálhatnak némi magyarázattal. Sokáig úgy hitték, hogy a galambpárok monogámok, vagyis életük végéig kitartanak választott társuk mellett.

A páralkotást a hím udvarlása előzi meg, ezután a madarak együtt mozognak, egymáshoz szorosan ülve pihennek, kölcsönösen ápolják egymás tollazatát, gyakran etetik egymást. Rendszerint a tojó építi a fészket, de a hím hordja a fészekanyag többségét. A galambfélék szinte kivétel nélkül két tojást raknak, és a kikelés után körülbelül 10 napig begytejjel táplálják fiókáikat. Ezt az emlősök tejéhez kémiailag is hasonló anyagot mindkét szülőmadár képes termelni. A kotlásban szintén mindkét szülő részt vesz, felváltva ülnek a tojásokon, a hím a nappali órákban, a tojó a fennmaradó időben. Mindezen tulajdonságok mellett a galambokat rendkívüli hazatalálási ösztön is jellemzi, melyet a tenyésztők a postagalamboknál a lehető legmagasabb szintre fejlesztettek. Ezt a képességét azonban csak később fedezték fel.

A régészeti leletek alapján eredetileg táplálkozási céllal kezdték tenyészteni több ezer évvel ezelőtt. A hazai galamb-maradványok közül többnyire a nagyméretű, vadon élő örvös galamb csontjait tárták fel, azokat is csak csekély mennyiségben, a középkorra vetítve pedig nyomaik csak magasabb státuszú településeken fedezhető fel, mint például Visegrád. Csontjai itt fogoly, fácán és szárcsa társaságában kerültek elő, mely kifinomult ízlésre és vadászatra utal. A galamb fogyasztásának egyértelmű bizonyítéka Bornemissza Anna szakácskönyve 1680-ból, amelyben a galamb húszféle, a gerlice nyolcféle elkészítési módját írja le. Többek között pástétom, töltött, vajban rántott, tehénhúslében főtt, tengeriszőlővel (ribizlivel) bécsinált tételek szerepelnek a listán. Külön említi a galamb és a gerlice mellett a vadgalambot és örvös galambot „mint az több galambokat” utalással.

Bárány Annamária, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Archaeozoológiai Gyűjtemény

Irodalom:

• Bornemissza Anna Szakácskönyve 1680-ból. Szerk.: V. András János–Dr. Lakó Elemér. Bukarest, 1983.
• Dávid, K., Adatok a szakrális művészet ikonográfiájához (3). Liget II/1.  1989, 60-65.
• Gál, E., “Fine feathers make fine birds”: the exploitation of wild birds in medieval Hungary. Anteaus 33. 2015, 345-368.
• Sauer, F., Szárazföldi madarak. Ford.: Schmidt Egon. München, 1995.