Október 6-ára emlékezünk

Batthyány Lajos gróf kivégzésének színhelye az egykori pesti Újépület udvarán még aznap este emlékhellyé vált, midőn az egyik közeli fára valaki egy mécsest akasztott fel, így fejezve ki megrendülését és tiszteletét a miniszterelnök iránt, valahol ott, ahol ma a Batthyány örökmécses áll. Az aradi kivégzések helyét is hiába akarták titokban tartani a szabadságharcot vérbe fojtó osztrák hatóságok. A kivégzés szomorú pillanatait távolról figyelő szemtanúk később, a kiegyezés utáni szabadabb légkörben, emlékezetből is meg tudták jelölni az akasztások helyszínét. Először csak egy kivágott, 13 ágú eperfa, majd egy kő és egy kereszt, később egy obeliszk jelölte a „szent helyet”.

Az emberi természetben mindig is élt egyfajta tisztelet legendás hősei, az igaz ügy érdekében a közösségért önmagukat feláldozó embertársaik földi maradványai iránt. Akármit is gondolunk minderről, talán senki sem vitatja, hogy létezik egyfajta borzongás, amely akkor fut rajtunk keresztül, amikor megérinthetjük egy-egy számunkra fontos személy, történelmi alak sírját vagy személyes tárgyait. „Ez volt az ő órája…, ezt a ruhát ő viselte…, vagy ez az a mellény, amelyben a halálos lövés érte...” – gondoljuk, és mindnyájunkat különös érzés fog el ilyenkor.

Batthyány Lajos gróf átlőtt mellénye, amelyet a kivégzésekor viselt. Az özvegy ajándéka a Magyar Nemzeti Múzeum számára

Talán ettől a vágytól indíttatva küzdöttek elődeink is azért, hogy megmentsék Batthyány Lajos gróf holttestét a feledés homályától vagy felkutassák az Aradon kivégzett mártírok földi maradványait a vesztőhelyen és az aradi vár tövében.

Batthyány Lajos holttestét felesége, Zichy Antónia grófnő a családi kriptában akarta eltemettetni, de az osztrák hatóságok megtagadták ezt a kérését. A kivégzés után a tetemet – a katonai szabályoknak megfelelően három órán keresztül – a vesztőhelyen hagyták, majd a Rókus kórház halottasházába vitték, ahol az a sors várt rá, hogy a legszegényebb elhunytakkal közös sírgödörbe dobják. Szerencsére akadtak bátor vállalkozók, akik felismerve a helyzet jelentőségét, gyors cselekvésre szánták el magukat. Szántóffy Antal akkori józsefvárosi plébánosnak és a Batthyány család háziorvosának, Dr. Hausmannak végül sikerült kieszközölnie a hatóságoknál, hogy a miniszterelnök tetemét a Józsefvárosi temetőbe szállítsák. Ám ez csak csel volt. A temetőben a plébános megjátszotta, hogy az ásott sírgödör nem elég nagy, s tekintettel a késő éjszakai órára, megparancsolta a kórházi kocsisnak, hogy forduljon vissza a nevezetes halottal. A vámháznál felállított ellenőrző ponton visszafelé már gond nélkül áthaladhattak. Gyorsan a pesti ferencesek kriptájához hajtattak, ahol Dank Agáp házfőnök, akivel a plébános titokban már előre megállapodott mindenben, felkészülten várt rájuk. Miután a halottas kocsi elrobogott Batthyány Lajos miniszterelnök teteme szerény, csendes egyházi szertartás mellett beszentelésre került. A sírhelyet csupán egy befelé fordított G. B. L. kezdőbetűket feltüntető márványtábla zárta le. Ezt nyitották fel 1870 márciusában az ünnepélyes újratemetés előkészületeinek kapcsán.

A szabadságharcot követő megtorlás és abszolutizmus éveiben csupán néhány beavatott ismerte a ferencesek kriptájának titkát. A svájci emigrációból 1856-ban hazatért özvegy rendszeresen felkereste a jeltelen sírhelyet, és tudomásunk van arról is, hogy Damjanich János özvegye – aki Batthyányné közeli jó ismerőse volt – minden év október 6-án misét mondatott ugyanitt az 1849-es vértanúk emlékére, természetesen a szándék nyilvánosságra hozatala nélkül.

Batthyányné és Damjanichné, a nemzet özvegyei, akik a honvédek árvái számára 1860-ban iskolát nyitottak. A kiegyezés után Erzsébet királyné (Sisi) meglátogatta az intézetüket, de a két özvegy tűntetőleg távol maradt az eseménytől. Sohasem tudtak megbocsájtani a Habsburg uralkodócsaládnak a kivégzésekért

A kiegyezés után, az 1870-es újratemetés megszervezésére felállított bizottság Királyi Pál elnökletével, a miniszterelnök fiának, Batthyány Elemérnek a jelenlétében felnyitotta a sírt, hogy megállapítsa a holttest azonosságát. „A sírbolt szabad terére kihozatván, a koporsó teljesen széthullott; a tetem is már nagyon enyészetnek indult. Az elhunytnak szép nagy szakálla azonban teljes épségben fennmaradt, s annak színe is bizonyossá tevé az ugyanazonosságot. A koponya már szétmállott, de még mindig meglátszik azon golyó helye, mely a nemes éltet kioltá. A hulla fekete ruhába volt öltöztetve, s az öltözetdarabok közül a posztó mellény maradt meg legjobb épségben. Azonban a fekete bársony magyar kabát, melyben a vértanú elhunyt, szintén megismerhető” – írja a korabeli jegyzőkönyv.

Végül a néhai mártír miniszterelnököt ünnepélyes keretek között, a főváros szervezésében, a pesti Kerepesi úti temetőben helyezték végső nyugalomra 1870. június 9-én.

Az aradi vértanúk földi maradványai is hasonló kálváriát jártak be. 1849. október 6-án hajnali fél hatkor az aradi vár tövében agyonlőtték Lázár Vilmos ezredest, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő és Schweidel József tábornokokat, majd hat óra után kötél által kivégezték Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly tábornokokat.

Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid és Schweidel József kivégzése az aradi vár sáncában

A kivégzés után a hóhér lefizetésével Csernovics Péter 1848-as kormánybiztosnak sikerült megszereznie a vele rokonságban álló Damjanich, illetve Lahner holttestét és mácsai birtokán temette el őket. Urbán Gyula két aradi ügyvéd segítségével sógorának, Leiningennek a tetemét monyorói birtokára szállíttatta. Innen 1876-ban Leiningen csontjai a borosjenői templom kriptájába kerültek, ahol 1974-ig nyugodtak. Vécseyt feleségének egyik barátnője szállíttatta el és az aradi köztemetőben temette el, ahonnan 1916-ban az aradi kultúrpalota kriptájába került.

A sortűz által megöltek közül Kiss Ernő tetemét huszárja, Kovács Mihály harmadnapra virradóan, éjjel, kilopta az aradi várból. Először az aradi temetőben, majd hat év múlva Katalinfalván temettette el, ahonnan 16 évvel később az alsóeleméri családi sírboltba szállították. 1850-ben Dessewffy Arisztid testét három unokatestvérének egy osztrák őrnagy segítségével sikerült kicsempésznie az aradi vár árkából, igaz csupán kétfelé vágva, ládákba csomagolva. Így juttatták el a család margonyai birtokára, ahol azóta is nyugszik.

Nem tudtak azonban semmit Lázár Vilmos és Schweidel József, valamint Török Ignác, Nagysándor József, Aulich Lajos, Poeltenberg Ernő és Knezich Károly sírjáról. A beszámolók szerint az előbbi két agyonlőtt tábornokot az aradi vár sáncárkában temették el, a többieket pedig a vesztőhelyen.

1910-ben ásatásokat kezdtek az aradi vértanúk holttestének felkutatására, de hosszas keresés után sem találták meg a csontokat. Az 1881-ben a vesztőhelyen épült emlékobeliszk környékét is felásták, de a bitófán meghalt hősök maradványai nem kerültek elő. Az újabb kutatás csak 1912-ben hozott eredményt. A sáncárokban találtak két csontvázat, amelyeket a nagy esőzés miatt akkor nem tudtak feltárni. A következő évben újrakezdték a feltárást és ekkor Bartucz Lajos antropológiai vizsgálata egyértelműen megállapította, hogy Lázár Vilmos és Schweidel József maradványairól van szó. A csontvázak guggoló helyzetben voltak úgy, mint ahogy a hóhér annak idején a gödörbe dobta őket.

Bartucz Lajos antropológus a csontvázak helyzetét alaposan leírta. Az I. csontváz esetén, amelyet Schweidelnek tulajdonított, a bal kar a csontváz mellett kinyújtva feküdt, míg a jobb kar a mellre volt hajtva. A lábak nem voltak egyenesen kinyújtott helyzetben: a jobb térd erősen, a bal pedig gyengén felemelkedett. A II. csontváz, Lázár Vilmosé, az előbbivel ellentétes irányban feküdt. Koponyája kissé szintén jobbra, a fal felé nézett, mindkét keze a mellkasra volt helyezve, úgyhogy a kézfejek egymáson keresztben állottak. A jobb láb kinyújtva volt, a bal pedig térdben erősen fel volt emelve. Az alsó végtag csontjainak ez a helyzete azt bizonyítja, hogy az illetők térdelő helyzetben (valószínűleg fél térden) végeztettek ki és testük így is merevedett meg. Mindez alátámasztja a szemtanúk által leírtakat, miszerint hajnalban végezték ki őket térdelő helyzetben, úgy estek le, s csak ezt követően temették el őket az esti órákban. Valószínű, hogy a kezek is abban a helyzetben merevedtek meg, amint kivégezték őket. Ismeretes ugyanis, hogy Schweidel kivégeztetésekor egyik kezében feszületet tartott, Lázár pedig két kezét összetette.

Az exhumálást végző bizottság Schweidel József és Lázár Vilmos csontjait számba vette, majd jegyzéket készített róluk, és a csontokat selyempapírba göngyölve a jelenlevők által aláírt jegyzékkel együtt ládába helyezte, majd átadta Arad város polgármesterének. Akkoriban az volt a terv, hogy a vesztőhelyen egy mauzóleumot építenek és a többi, remélhetőleg szintén előkerülő vértanú csontjaival együtt oda temetik a mártírokat.

Újabb két évtizedet kellett várni, míg 1932 tavaszán véletlenül, a Maros áradása során, egy közeli híd töltési munkálatai közben csontok kerültek elő. Már a munkások is arra gondoltak, hogy esetleg a bitófákat és az 5 tábornok eltűnt sírját találták meg, ezért ettől kezdve lelkesedésből, díjmentesen dolgoztak. Barthel Ernő aradi mézeskalácsos vetette fel először azt a gondolatot, hogy ez a hely lehetett inkább a kivégzés helye, mert emlékezett nagyapjának, Pfinster ácsmesternek az elbeszélésére, aki szerint korábban rossz helyen végezték a kutatásokat, mert a kivégzés sokkal közelebb történt a várhoz és ő annak idején a fahídról nézte végig a szomorú eseményt. Ez a fahíd nem a régi Maros-híd, hanem a régi temesvári út egyik áteresz-hídja lehetett. Hamarosan előkerültek Nagysándor József és Knézich Károly, majd a többi tábornok maradványai is, mellettük pedig a bitófák.

De a történet itt nem ért véget. Tizenkét évvel a trianoni döntés után, az immár Romániához tartozó Aradon a román hatóságok nem nézték jó szemmel a magyar vértanúk holt tetemeinek megmentésére irányuló ásatásokat. Két hét múlva az ásatást vezető, aradi Kara Győző irodalomtanár lakásán megjelent egy román nyomozó és egy törvényszéki orvos, majd egy rendőr is. A román hatósági végzés szerint a csontokat azonnal vissza kellett volna temetni és az ásatásokat be kellett szüntetni. Kara Győzőnek annyit sikerült elérnie, hogy a már kiásott csontokat ne a helyszínen temessék vissza, hanem az aradi temetőben özvegy Steiner Ferencné családi kriptájában helyezzék el. Az ásatásokat végül egy év múlva sikerült befejezni, a maradványok azonban évtizedekig különböző aradi helyeken, többek között a köztemetői kriptákban maradtak.

Az aradi vesztőhelyen felállított emlékmű

Még újabb 40 évet kellett várni arra, hogy a vértanúk földi maradványai méltó elhelyezést kapjanak. Végül 125 évvel a gyászos események után, 1974. október 6-án, a magyar és a román kormány képviselőinek jelenlétében zajló ünnepség keretében a vesztőhelyen felállított emlékmű sírkamrájába szállították az aradi vértanúk csontjait, a ma Szlovákiához tartozó Margonyán nyugvó Dessewffy Arisztid, illetve a szerbiai Eleméren, az általa építtetett templomban eltemetett Kiss Ernő kivételével.

Szerző: M. Lovas Krisztina - Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum