Egy elveszett késő római kori lelet Dunaújvárosból |
Történetek a Magyar Nemzeti Múzeum Állandó Régészeti kiállításából

Régészeti leletek virtuális bemutatása talán abból a szempontból fűszerezhető egy kicsit tovább, hogy górcső alá veszünk olyan tárgyakat, melyek valamilyen sajnálatos okból már nem lelhetőek fel a múzeum gyűjteményében – így a szó szoros értelmében „virtuálisakká” váltak.

Ide sorolhatjuk a mai Dunaújvároshoz tartozó Öreghegyen (Fejér megye) 1906 kora tavaszán talált késő római kori faládika bronz burkolólemezeit. A Nemzeti Múzeum egyik legnagyobb vállalkozásának számított a 20. század első éveiben az akkor még Dunapentele néven ismert kis település római emlékeinek kutatása. Az ókori Intercisa táborának, katonavárosának (canabae) és a hozzá tartozó temetőknek alkalomszerű feltárásai azonban állandó versenyt jelentettek a fokozott méreteket öltő rablóásatásokkal, melyeket gyakran a helyi magánzók vagy régiségkereskedők szerveztek. Ennek következtében rengeteg értékes műtárgy került Nyugat- és Közép-Európa köz-, illetve magángyűjteményeibe. Talán legjellemzőbb az az eset, amikor egy vadászati jelenetet ábrázoló szíjvég összetartozó darabjainak egyik része a Múzeumba, míg a másik Mainzba került, vélhetőleg örökre elválasztva őket egymástól.

1906 márciusának végén értesítették a Múzeumot, hogy földmunkák során újabb leletek kerültek napvilágra. Az azonnal helyszínre érkező Mahler Ede segédőr (1857–1945) Rákics Dániel szőlőjében már részben csak a pusztítás nyomait találta: felforgatott római temetkezések egész sorát. A telektulajdonos az összefüggésüket vesztett leleteket összeszedte és megvételre ajánlotta fel. Ebben az anyagban találjuk meg ládikánk vereteit is, amely a temetkezési szokásból fakadóan, nagyobb eséllyel egy nő mellékleteit gazdagította. Rákics azonban – egyetlen gyűrűkulcstól eltekintve – már nem tudott felvilágosítást nyújtani, mely leletek tartozhattak még hozzá… A ládika mai hiányos formájában kb. 20 töredékes elemből áll össze, melynek részét képezi több domborított vékony éllemez, egy szögletes alakú keretlemez, több félgömb fejű szegecs és kúp alakú díszveretek (utóbbiak belsejét ólommal töltötték ki). Az említett keretlemez közepének kivágatához egy rendhagyó tárgy illeszkedett: Kerek, öntött fehérfém (ón-ólom-ezüst ötvözet) tükör, melynek hátlapján koncentrikus körrel szegélyezve, négy szimmetrikusan elhelyezett talpas keresztnek tűnő alakzat látszódott. A ládika mérete és szerkesztése nem rekonstruálható, ettől függetlenül bizonyos, hogy a tükör arra volt felerősítve valamilyen formában.

Az érdeklődés hamar megindult a nem mindennapi lelet iránt. Passuth Ödön (1860–1920), a Múzeum számára évtizedeken keresztül dolgozó grafikusművész még 1906 folyamán részletes rajzot készített róla, mely ma gyakorlatilag az egyetlen létező illusztráció. Tudományos berkekben máig tartó viták folynak róla. A legkorábbi fejtegetések között szerepelt, hogy a tükör egyszerűen a női „pipere” elengedhetetlen kelléke volt, a néhai tulajdonos a ládát felnyitva máris megszemlélhette magát. Az 1930-as évektől már sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a hátlap ábrázolására. A „keresztekről” első látásra valóban a kereszténység legismertebb jelképe juthatna eszünkbe, melyet még alátámaszt az is, hogy a római Intercisa keleti tartományokból toborzott helyőrsége vélhetőleg más vallások mellett, Krisztus hitét szintén eljuttatta Pannoniaba. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy egy kereszt alakú ábra számos más értelmezési lehetőséggel rendelkezhet, illetve maguknak a kereszteknek kiterjedt alkalmazása, mint keresztény jelkép, csak az 5. századtól adatolható. Más távlatokat nyit, hogy a Duna-Tisza-közén, úgymond Intercisaval közeli szomszédságban lakó szarmata törzsek szintén helyeztek sírba kisebb méretű tükröket, egyes darabok hátoldalán pedig különös jelképek, tamgák találhatóak. Nagyon hasonló elrendezésű díszítéssel ellátott tükörtöredék került elő még Mende (Pest megye) környékén az 1870-es években, mely jó eséllyel szarmata temetkezés részét képezte. Dunaújvárosi darabunk esetében ennek ellentmond, hogy a tükör római jellegű és a lelőkörülmények is ezt támasztják alá. A válasz megadása, ha egyáltalán a felsoroltak közül egyik is szóba jön – nehéz. A tükör a II. világháború pusztításai során elveszett, talán megsemmisült vagy jelenleg is lappang. 2020 februárjában, a Múzeum fényképtárában sikerült felfedezni egy régi üvegnegatívot, melyen egyértelműen azonosítható a tárgy, így a Passuth-féle rajzot kiegészíthetjük egy digitalizált felvétellel.

Írta: Szabadváry Tamás, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Római Gyűjtemény

Irodalom:

• Engelmann, R., Egy pannoniai ládácska. Archaeologiai Értesítő 28/3, 1908, 238-250.
• Gáspár, D., Pannonia kereszténysége a mai Magyarország területén. I. kötet. Budapest 2008.
• Nagy, L., Pannonia sacra. In: Serédi, J. (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Budapest 1938, 115-147.
• Tóth, E., Heidnisch oder christlich? Folia Archaeologica 47, 1998-1999, 117-130.