A pesti Múzeumkert történetét sok szempontból be lehet mutatni. Megírhatjuk a benne folyó sok-sok történelmi esemény – a forradalmi gyűlések, a tüntetések, a toborzások, a kivégzések s megszállásai – sorozatával. De bemutatható funkciói alapján is: pihenő- és tanulóhely, szerelmi találkahely vagy koncerthelyszín… És szoborkertként is, taglalva emlékműveinek sorát. Mégis a kertlátogatók mellett a Muzi főszereplői a fák, s róluk írva is kirajzolódhat a Magyar Nemzeti Múzeum kertjének története. A Beporzók napján más nézőpontból – mint „a fák lombja alól” – talán nem is érdemes e kedves közparkunkról regélni.

A Nemzeti Múzeum telkének története a 18. század közepétől követhető nyomon: ekkor építteti fel nyugati oldalán Klobusiczky Ferenc kalocsai érsek pesti palotáját. Valószínűleg a középkori pesti városfalon kívül elhelyezkedő területen lehettek már a palota felépítése előtt is kisebb házak, és nyilván néhány fa is nőtt itt. Miután az érseki lak az 1750-es évek első felében felépült, egy szép – a kor ízlésének megfelelő – barokk (francia) kert is kialakításra került az épület mögött. A kertet Franz Neuheuser 1793-ból származó várostérképén láthatjuk, de ekkor már az utód, gróf Batthyány József érsek a birtokosa, aki nagy kertbarátként biztosan tovább alakíttatta.

Az érseki palota és barokk kertje az épülettől kelet felé futó fasorral Franz Neuheuser 1793-ban készült térképén (részlet, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény)

(Az érseki kert a telek déli, nagyobbik részén feküdt, melyhez észak felé egy másik is kapcsolódott számos épülettel és egy nagy köztes területtel, lovaglótérrel.) A Neuheuser-féle térkép alapján azt gondolhatjuk, hogy a palota hátsó, kerti homlokzata elől egy (kettős) fasor futott ki a mai Pollack Mihály térig. Ez aztán megfigyelhető Lipszky János 1810-ben készült várostérképén is. Felmerül a kérdés persze, hogy milyen fák lehettek ezek? A választ számunkra Karacs Teréznek, a magyar nőnevelés nagy alakjának visszaemlékezése adja meg, amikor gyerekkora azon momentumát idézi fel, hogyan járt iskolába rendszeresen a Múzeum telkén keresztül. Az 1810-es évekre vonatkozóan a következőket írta: „A múzeumi épület körüli nagy tér gyepes s óriás cserfákkal árnyékolt vala.” E forrás alapján csakis arra következtethetünk, hogy az említett ábrázolásokon szereplő fasor cserfákkal, azaz csertölgyekkel volt beültetve és a telepítésük után jó 60 évvel nyugodtan lehettek már faóriások (főként egy gyermek szemszögéből).

A Magyar Nemzeti Múzeum épülete (a korábbi érseki palota) mögötti kert fasoraival egy 1819-ben készült helyszínrajzon (részlet, MNL Országos Levéltár)

Az első múzeumi kert fái azonban biztosan nem élhették meg a száz esztendőt, mert 1837 júniusában elkezdődött a ma is álló gyönyörű klasszicista múzeumpalota építkezése. Ez pedig többek között azzal járt, hogy ki kellett vágni a kert fáinak legalábbis azon példányait, amelyek a leendő épület területére estek. Sőt egy fennmaradt forrás alapján azt is tudjuk, hogy mi lett a kivágott fákkal: a múzeumot vezető Horvát István felterjesztését jóváhagyva gróf Cziráky Antal (a nádor helyettese) megengedte, hogy azokat a fákat, amelyeket az építkezés következtében kivágnak, a múzeum szolgaszemélyzete között osszák szét (ti. tűzifaként).

A múzeumtelek egy évtizedre építési területté vált, ez alatt „sok fű nem nőhetett” a kertben. Tulajdonképpen megszűnt maga a kert, amelyre a végső csapást az építkezésen túl az 1838-as nagy pesti árvíz mérte magasan elöntve a területet. Tehát csupán néhány fa élhette meg az 1840-es évek második felét, de hogy pontosan hány példány – nem tudjuk. Viszont 1847-ből már rendelkezésünkre áll egy érdekes adat, amely a Der Ungar című német nyelvű pesti lapból származik és a megkezdett fásításról tanúskodik: „Az udvari térben – kb. 250 lépés hosszan – már néhány pinea [mandulafenyő] észlelhető, reménybeli kezdetei a létesítendő faültetvénynek.” Ebből nem derül ki, hogy egészen pontosan hol került sor faültetésre a múzeum környezetében, de az igen, hogy az építkezések befejezése után szinte rögtön elkezdődhetett a faültetés. Ez minden bizonnyal a múzeumpalotát tervező és az építkezést is irányító Pollack Mihálynak elképzelése szerint történt, akinek a Nemzeti Múzeum körüli sivár terület rendezésére vonatkozóan megvolt a konkrét koncepciója, melyeket 1847. október 4-én kelt levelében ismertetett a nádorral. E szerint ő az épületet három oldalról vaskerítéssel kívánta körbevenni, a mai róla elnevezett tér oldalára pedig árkádos lapidáriumot tervezett a régi kőemlékek számára, valamint kétoldalt, a mai Bródy Sándor és Múzeum utcákra nyílóan, a kapuk tengelyében egy-egy kisebb épületet akart emelni, amelyek bejáratként és az udvaros szolgák lakásaként szolgáltak volna. Magát a kertet angolpark-szerűen, – mint írja, magas törzsű fákkal és alacsonyabb cserjékkel szándékozott beültetni. Valószínűleg ezt az elképzelést követte Muszely Károly pesti műkertész, aki 1848 elején elkészítette a múzeum ún. „külső udvarának” parkosítási tervét. A mai napig ismeretlen terv azonban nem valósulhatott meg, mert a történelem közbeszólt: kitört a forradalom és minden szépészeti munkálat békésebb időkre maradt. A múzeum környezete tehát még egy ideig maradt olyan, amilyen volt, amilyennek Mátray Gábor, a múzeum könyvtárának őre, vezetője leírta: „A küludvar terét homokbuczkák, dudva, kóró és vadnövények undokíták.” A szomorú látványt a területet övező kerítés állapota csak fokozta, hiszen az csak a homlokzat előtt, az Országút (a mai Múzeum körút) mentén készült el a tervezett módon (1847), a másik három oldalon az építkezésből maradt hulladékfából összetákolt deszkapalánk éktelenkedett még hosszú ideig (egészen 1865-ig). 

A Magyar Nemzeti Múzeum elképzelt környezetével (MNM Történelmi Képcsarnok) Az ábrázolás 1846-ban egy gyermekeknek készült képeskönyvben jelent meg. A kép eredeti változata 1843-ban készülhetett a Közhasznú Honi Vezér c. kiadványba, melyben színezetlenül látható.

Pollack mester azt már nem érhette meg (†1855 január 3.), hogy főműve méltó környezetbe kerülhessen. Pedig volt esély rá, mert Kubinyi Ágoston múzeumigazgató nem sokkal a szabadságharc leverése után újfent jelezte, hogy ez az egyik legfontosabb megoldandó ügy a múzeummal kapcsolatosan. 1851 márciusában már a sajtóban is olvashatunk a parkosítás szándékáról. A múzeum igazgatója – miután a kormányzat pénzügyi támogatására nem számíthatott ebben – közadakozásból kívánta a szükséges összeget előteremteni. Először is a kert javára a Múzeum dísztermében hangversenyek rendezésére kért engedélyt. Miután ezt megkapta, 1852 márciusától elindulhatott az a hangversenysorozat, amely aztán a magyar zenetörténetbe is bekerült. Bár nem kevés sikeres koncertet tartottak e célból, ez nem jelentette azt, hogy gyorsan és könnyen összegyűlt volna a pénz a parkosításra. Már csak azért sem, mert a „kerti” koncertek jövedelmének általában csak az egytizede folyt be az ún. kertalapba, a többi természetszerűen a szervező bevétele, illetve a fellépők honoráriuma volt. 1853 májusára aztán már világossá vált Kubinyi számára, hogy így egyhamar nem éri el célját, úgyhogy miután a bécsi kormányzat nem engedélyezte számára lottó (lotteria) indítását kérvényezte, hogy hadd indíthasson gyűjtőíveket, hadd élhessen a pénzgyűjtés eme módjával, amely már korábban több esetben sikeres volt a múzeum számára. Ugyanekkor azt is kérvényezte, hogy felállíthasson egy, a „museumi kert létesítésében munkáló állandó választmány”-t, amelynek 29 tagja között ott olvashatjuk Pecz Ármin ludoviceumi főkertész és dr. Gerenday József, a Füvészkert igazgatója nevét. Pecz tervezte meg aztán – minden bizonnyal Kubinyi felkérésére – a Múzeumkertet, akinek munkáját Gerenday segítette, felügyelte. A parkosítás munkálatainak megkezdésére azonban egy kis ideig még várni kellett.

És, hogy végül valóban megkezdődtek, abban a sajtó élénk figyelme nagyban közrejátszott. A múzeum udvarának beültetése ugyanis egyre többször szerepelt a lapok hírrovatában, és ahogy telt az idő, egyre több élc, vitriolos megjegyzés jellemezte ezeket a híradásokat. A múzeumi kert, a sétány ügye közügy lett. Ez 1854-ben már a kerti alap gyorsuló gyarapodásában is megmutatkozott, de az utókor leginkább a korabeli lapokat tanulmányozva szembesülhet ezzel.  A Hölgyfutár c. lap 1854 februárjában például már azt is tudni vélte, hogy a hamarosan elkezdődő parkosítás folyamán milyen fákat fognak elültetni: „A muzeumi sétány sem jámbor ohajtás többé, a munkálatok a jövő hó elején megkezdetnek. A fák – mint tudjuk – platánok lesznek.” Két hónappal később ugyanebben az orgánumban pedig már a következőket olvashatjuk: „A muzeum terén már erősen – labdáznak a gyerekek; olvasóink bizonyára azt várták, hogy a „már erősen” után: „készül a sétány” következik, ebből azonban semmi sincs, legalább előkészületeket nem látunk. No de ki tudja, hátha a gyermeklabdázást legközelebbről a munkások foglalkozása váltandja meg.” Ezzel egyidőben a Divatcsarnok a következőképpen sürgette a fásítást: „– A nemz. muzeum udvarában tervezett sétány alaptőkéje már 3000 forintra megy. Hát ezzel még nem lehet megkezdeni a fák ültetését?”

Meghívó a kertavató ünnepségre, 1855 (Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár)

Még számtalan hasonló idézetet lehetne hozni a Múzeumkert létrehozása előtti időből, már csak azért is, mert ez az idő aztán igen elhúzódott és nemcsak, hogy 1853-ban és 1854-ben nem indult meg a fák telepítése, de még a következő év tavaszán sem. Végül 1855 szeptemberében elkezdődtek a szükséges földmunkák, az immár felsőbb jóváhagyással rendelkező terv alapján. A korabeli források szerint az valószínűsíthető, hogy mivel a parkosítás előkészítő munkáit viszonylag későn kezdték meg, az időjárás már nem tette lehetővé, hogy sor kerülhessen a növényzet nagyarányú telepítésére. Még az sem elképzelhetetlen, hogy 1855-ben csak azt a három fát ültetették el, amelyeket a kertavatón – külön erre az alkalomra Kortsák József pesti bádogosmester által készített öntözőkannával – ünnepélyesen megöntöztek. A november 24-én megrendezésre kerülő eseményről a Pesti Napló részletesen beszámolt három nappal későbbi számában: „A nemzeti múzeumban f. hó 24-kén szép ünnepet ültünk. Ekkor ültettettek le a keletkezendő museumi kert első fái. A főváros ez újabb diszének alapitója a nemzeti muzeum t. igazgatója n. Kubinyi Ágoston ur ez ünnepélyt azon jelenlétében kivánta megülni, kikben a főváros érdekeinek hathatós képviselőt találja fel, s kik az ez ügy melletti buzgólkodással az alapitó szerény fáradozását tmogaták; jelenvoltak tehát a megyének és a városnak főnökei, az irodalomnak, a tudományosságnak oly mélt képviselője b. Eötvös József akad. elnök, a kert alapjához készséggel járuló hangászegyleti zenede erélyes és érdemes elnöke b. Prónay Gábor és az irodalom, a tudományosság, a kereskedelem, a társulati mozgalom több embere, kik örömmel öntözék meg a leültetett és feldiszitett első három ifjú fát (tulipidendront, a sz. Margitszigetről). Az érdemes igazgató ur e kedélyes ünnepélyt megnyitó beszédében kegyeletes megemlékezéssel szólt az ország boldogult nádoráról, kinek gondos felügyelete alatt emelkedett e téren a nemzet múzeuma s ki szintén maga oltá le azon nemes fákat, melyek csemetéi most e kert első fáiul ültettetnek le.” (Ezen kívül még részletesen írt a lap az ünnepség második részéről is, amikor is Kubinyi igazgató díszebédet adott a prominens vendégeknek és külön a kertészeknek, kerti munkásoknak is.) Más lapok is beszámoltak a jeles eseményről, de a Pesti Napló tudósítása azért különleges a számunkra, mert innen tudhatjuk, hogy tulipánfák voltak kert első fái.

A következő tavaszon folytatódhatott, illetve vehetett aztán nagyobb lendületet a fásítás a múzeumpalota körül. Kubinyi igazgató 1856 februárjában leveleket írt az ország azon birtokos uraihoz – akik korábban jelezték, hogy nem pénzzel, hanem facsemetékkel és cserjékkel (bokrokkal) járulnának hozzá a Múzeumkert születéséhez: itt az idő, küldhetik azokat. Néhány faadományozó nevét tudjuk is: József főherceg a Margitszigetről küldött facsemetéket, báró Sina Simon a gödöllői kastély kertjéből (birtokáról) szállíttatott hársfacsemetéket a Nemzeti Múzeumhoz, a legnagyobb szállítmány pedig Egressy Sámuel kiskunlacházi birtokáról érkezett 12 társzekérrel. A csemeték pedig elindultak új életterükbe, ahol felnőhettek, ahol később árnyat ereszthettek lombjaikkal. A Budapesti Hírlap 1856. március 20-án a következő szavakkal számol be érkezésükről: „A muzeumi park fiatal fái csak lassan gyülekeznek, mint a hivek a délutáni isteni tiszteletre; Gödöllőről most szállítanak be hársfa-csemetéket e sétány számára, ezeknek is tisztelgő rendben kell állani mire a tavasz megérkezik, hogy nekik is jusson az első lombkoszorukból valami.”

A fák telepítése végül Kallina Henrik múzeumi kertész vezetésével több ütemben történt meg. 165 éve, 1856 tavaszán először a kert mai Múzeum körút felé eső részét ültették be, majd késő őszén és a következő év tavaszán a terület hátsó, kelet felé eső része került sorra. (Az egész kert rendjére, így a fák és cserjék épségére is 1856-tól öreg invalidus honvédek vigyáztak.) 

A Nemzeti Múzeum épülete északnyugat felől a homlokzat előtti facsemetékkel, 1865 körül (Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum). A kép jobb oldalán látható magasabb fa - talán egy jegenye - korábbi telepítésből származik, valószínűleg még a régi múzeumpalota 1838. évi bontása után ültethették.

Bókay Árpád (1856-1919) a híres belgyógyász, orvosegyetemi professzor, aki a Nemzeti Múzeum mellett, a Múzeum utca 9. sz. alatt épült Bókay-házban nőtt fel, a következőképpen emlékezett vissza gyermekkora múzeumkertjére: „A Museum-kert, s benne a Museum a két költő (Berzsenyi és Kazinczy) szobrával olyan volt, mint most. Csakhogy a homlokzat előtt egy nagy rondeau volt, lóherével bevetve, melyet rendesen kaszáltak. A többi szabad tér is lóherés volt. Virág sehol, akácz, eczetfa, minden dísz és bokrok, főleg orgona. A kertet elől a máig is álló vaskerítés határolta, de oldalt és hátul bizony csak palánk volt, itt-ott bedőlve.” Ez a forrás is nagyon fontos, ha a Múzeumkert fáiról szólunk, hiszen két fafajtát is megemlít, az akácot és az ecetfát (érdekes, ezt a kettőt említi Pásztor Árpád is A Muzi c. ifjúsági regényében), melyek mellett biztosan tudjuk, hogy platán- és hársfacsemetéket is ültettek az első 1855-57-ben történt telepítés során. Természetesen ennél többféle fafaj került a kertbe, de erről – legalábbis egyelőre – nem rendelkezünk pontosabb, részletesebb leírásokkal. Ezzel kapcsolatosan segíthetne a Múzeumkert ma meglévő faállományának összetétele, ha lenne olyan fa a kertben, amely az első telepítésből származik, de sajnos már biztosan nincsen ilyen. A kert legöregebb fái közül a legtöbbet már a 20. században ültették el, csak néhány egyed származik az előző századból és azok is legfeljebb az 1880-as kertrendezés idején kerülhettek a múzeum környezetébe. A terület második nagyobb rendezésére ugyanis már negyedszázaddal az első fák telepítése után sor került.

A Múzeumkert északi oldala, a Régi Képviselőház (ma: Olasz Intézet) előtti része az első faültetésből származó fákkal (sztereókép, MNM Történeti Fényképtár)

Az 1870-es évek elején a városi tanács napirendre tűzte a Múzeum körút szabályozását, ami azt jelentette, hogy tervbe vették pl. a Nemzeti Múzeum telkéből a körút felé eső nem kis terület elvételét.  1871 augusztusában a Fővárosi Lapok hasábjain erről a következőképpen értesülhetett a pesti polgár: „A múzeum-kert vasrácsozatát az utcavonal egyenesebé tétele végett kilenc lábbal [kb. 3 méterrel] beljebb vinni elhatározták.” E határozat kimondásától, illetve e terv elkészítésétől azonban még majdnem egy évtized eltelt a megvalósulásig. Ugyanis 1880-ban szabályozták ki a ma is látható léptékben a körutat, amely így jelentősen érintette a Múzeumkertet. 1880 áprilisában a Fővárosi Közmunkák Tanácsának átiratára a főváros közgyűlése beleegyezett abba, hogy a Nemzeti Múzeum telkéből a körút javára átengedett rész fejében „a város a muzeumparkot rendbe tartatja s az öntöző vizet mindenha ingyen szolgáltatja.” A Múzeumkert tehát vesztett területéből és szinte biztosak lehetünk abban is, hogy néhány fát kivágtak emiatt, talán azt az első három fát is, amelyet negyedszázaddal korábban éppen a mai Múzeum körút és a Bródy Sándor utca találkozása felőli területen a kertavató ünnepség során ültettek el. 1880 május 27-i számában a Fővárosi Lapok erről így írt: „A muzeum-kert eleje szomorú látványt nyújt most. Huszonöt év előtt ültetett fái és cserjéi kivágva, elejéről egész hosszában több öl elfoglalva s deszkapalánkkal jelölve az uj és kissé megtört vonal, a hová majd a rácsozat jő. E munkálat a mily dísztelen most a szemnek, oly bántó a tüdőnek, mert ugyancsak növeli a beállt nyárias, napok porát. Hogy a park lényegesen megcsorbult, azt már látni; a látogatók, akik most oda mennek, rendesen elszörnyűlködnek s válogatlan kifejezéssel tisztelik meg a közmunkatanácsot, mely elérte célját: elpusztitott a föld szinéről egy csomó szép fát és sűrű cserjét. Persze ültet majd helyére mást, az időre bízva felnövésüket. Azt valószinűnek tartjuk, hogy a kert, melynek gondját jövőre a város fogja viselni, ezentúl jobb karban lesz tartva, mint eddig volt. Kárpótlást tehát fogunk kapni virágágyakban, csinnal rendezett ültetvényekben; hanem ezen a nyáron a megkurtított muzeum-park aligha fog kellemes üdítő helyűl szolgálni.” A szükséges fakivágás tehát már több mint 140 éve is szomorúsággal töltötte el a pestieket, de az előbb idézett lap már két héttel később a szívderítőbb megújulásról is szólt. Úgy gondoljuk, hogy ezt is teljes egészében érdemes idézni: „A muzeum-kert elején együtt lehet látni most a pusztítás és az alkotás ellentétes képeit. Azt, a mi volt s azt a mi lesz. A közmunka-tanács, – ismerjük el teljes készséggel, – ugyancsak siet megmutatni a fővárosnak, hogy ha el is vágatott egy csomót a park elejéből, nyujtani fog érette szép kárpótlást. Látható már is, hogy a kert sokkal szebb lesz, mint valaha. Az oszlopos homlokzat előtti kertrész már is jól mutatja a közel jövő képét. Egész hosszában be van már rendezve. Két oldalt, két emelt körágyban, melynek oldalait zöld-pázsitok képezik, nagylevelű s élénk-zöld növények ültetvék, melyeket koronkint hordható csövekből öntöznek. Továbbá pázsitszegélyű alantabbi kockákba törpe sűrű fenyőfélék és más díszcserjék ültetvék. Sokan nézik már is s mindenki elismeri, hogy szép lesz. Fel van ásva a virágágyul szolgáló többi hely is két oldalt. Künn pedig sok munkás dolgozik részint a beljebb vitt vonal vasrácsozatának és az aszfaltjárda erős kőszegélyének lerakásán. A munka oly serényen foly, hogy már e hó végén meglehetősen kész lesz. Kell is sietni, hogy legalább juliusban megszűnjék a porveréssel járó munka. A mostani leromboltság képe különben nem hat elriasztólag. Gyermekek serege táboroz a parkban, szaladozva a deszkákon s ülve a kiméletre most nem szoruló pázsitón. Persze, ha minden kész lesz, jobban fognak ügyelni a kert díszére, mint eddig. A város ingyen ad annyi vizet, mely a növényzet frisen tartására szükség lesz. Szóval hamar fogják feledtetni, hogy a kert eleje keskenyebb lesz s elől sok lombos fát kivágtak. Ohajtjuk, hogy egyébre is legyen egy kis felügyelet, arra t. i., hogy a kertnek a külső diszhez méltó sétáló közönsége lehessen.” A munkálatok ezúttal is két ütemben mentek végbe: a kertnek először a körút felé eső felét rendezték, majd a hátsó rész következett.

A Magyar Nemzeti Múzeum kertje északnyugati irányból felvéve, 1888 (I. tábla, A Magyar Nemzeti Múzeum épülete. Összeáll.: Szalay Imre, Budapest, 1888.)

Mindkettőt a Fleischmann és Wéber kertészeti cége végezte el, nagyjából egyidőben a Várkert Bazár kertészeti munkáival. A fennmaradt forrásokból tudjuk, hogy a fentnevezett cég a Múzeumkertre átalakítási tervet készített, amelynek kivitelezését 3000 Ft-ért vállalta. A cég emellett ajánlatot tett még a kert fenntartására, azaz a folyamatos kertészeti munkák elvégzésére is (évi 1400 Ft-ért). A vallás- és közoktatási miniszter ezeket 1880 áprilisában jóváhagyta elrendelve, hogy a céggel 5 évre kell megkötni a szerződést a kertfenntartásra vonatkozóan. Végül tehát nem a főváros, hanem közvetlenül egy cég látta el a kert rendben tartásának feladatát. Elsősorban ennek következményeként mondtak fel 1880 végén Stuchlik Ferenc múzeumi kertésznek, aki 1861 óta látta el munkakörét.

A Múzeumkert rendezése folyamán biztosan tudjuk, hogy sor került a kerti utak kavicsozására, új virágágyások kialakítására, azok farácsozással való körülkerítésére, egyúttal humuszos földpótlásra, továbbá a régi kutak szétbontására, befedésére, a meglévő padok helyreállítására, a kerítésfal javítására. Új fák ültetéséről nem írnak a korabeli források, csak arról olvashatunk híradást 1880 novemberében, hogy a kert hátulsó részén is hasonló ritkítások lesznek, mint az elülsőn. Ezzel együtt elképzelhető, hogy ültettek ekkor is néhány fát. Manapság a kertben a legöregebb fák kb. ebből vagy a következő évek telepítéséből származhatnak. Az egyik ilyen szép öreg fája ma a kertnek az a 110 cm törzsátmérőjű japánakác, ami a jobb oldali mellvéd közelében, a Garibaldi szobor mögött néhány méterre áll. Nem tudjuk, hogy mikor ültették pontosan, de az már több mint valószínű, hogy 1894-ben már több éve a kertben növekedhetett, mert a múzeumpalota homlokzati részéről a Kossuth-temetés alkalmával készült fotográfiákon jól látszik, és az említett fa már akkor sem lehetett facsemete, így korát jelenleg 140 év körülire tehetjük.

A Kossuth-temetés idején, 1894-ben készült fotó jobb oldalán látható a ma is élő japánakác, amely a főhomlokzat előtt sokáig az egyetlen fa volt (MNM Történeti Fényképtár)

Még egy kérdést felvett a Múzeumkert eme fája, amelyik az egyik legöregebb egyede a kertnek: miért ültették oda ahova? Hiszen egészen addig a múzeumlépcső mellvédjei mellé nem ültettek fát, csak cserjéket. (Vajda Viktor hírlapíró, irodalomtörténész egy 1873-as cikkében még ez utóbbit is erősen rosszallotta.) E döntés mögött minden bizonnyal egy cél állt: azt szerették volna, hogy az épület teljes homlokzata érvényesüljön, hogy annak egységes látványát semmi se bontsa meg. Ezért érdekes, hogy egyszer csak megjelent az említett japánakác. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy ez sem jelentett koncepcióváltást a Múzeumkertben, mert a bal oldali mellvéd mellé az 1930-as évekig nem telepítettek fát, és amikor ez megtörtént, akkor is csak egy fa (hegyi szil) került oda. A képi forrásokból azt valószínűsíthetjük, hogy a változást az 1950-es évek első felében történt kertészeti munkák hozták el. Ekkor ültethették a homlokzat északi és déli oldalán a legtöbb, mára már magasra nőtt fát.

A Múzeumkert főhomlokzata előtti része, melyen jól látszik, hogy – az említett japánakác kivételével – csak nagyobb bokrok álltak az épület közelében, 1899 (színezett képeslap, Szerencsi Múzeum)

Az 1880-81-es kertrendezés után a Nemzeti Múzeum parkjában egy viszonylag nyugodt időszak következett, a fák tovább nőttek, lombosodtak, csak néha egy-egy nagyobb vihar tépázta meg őket. 1897 júniusában pl. egy éjszakai vihar csavart ki egy fát gyökerestül. Ugyanebben az évben A kert című lapban azt olvashatjuk, hogy Kringer György felhívta a főváros középítési bizottságának a figyelmét, hogy a Múzeumkert, bár egy magánvállalkozó évi kétezer forintból tartja fenn, „a legnagyobb mértékben el van hagyva és nem gondozza senki” Ezt követően a bizottság arról döntött, hogy mivel a kert is az állam tulajdona, így a fővárosnak nincsen intézkedési joga ebben az ügyben, de arra van, hogy megkeresse a múzeum igazgatóját és megkérje, hogy a továbbiakban fordítson nagyobb gondot a park rendezetlen állapotára. Az, hogy ez az állapot mit jelentett, nem tudjuk, az is lehet, hogy nem az egész kertre vonatkozott, hiszen az ismeretes, hogy általában a múzeumpalota homlokzata előtti részen, az előkertben jóval nagyobb volt ez a figyelem, sokkal inkább rendben tartották, mint a múzeum mögötti területet. De az is lehet, hogy ez a helyzet állandósult és ez vezetett később ahhoz, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum újra a saját kezébe vette a parkfenntartás feladatát. Ez azonban már átvezet minket a kert 20. századi történetébe, amely egy újabb korszakot jelentett a múzeumkerti fák szempontjából is.

A Muzi egyik, ha nem legöregebb (az első vagy a második ültetésből származó) fáját 2018 januárjában ki kellett vágni (Debreczeni-Droppán Béla felvétele), ld. bővebben ide kattintva 

Írta: Debreczeni-Droppán Béla - történész, Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum