Káposztástészta vagy grízestészta – és sorolhatnánk, milyen ételeket kedvelt Kádár János a legenda szerint. A puritánságáról elhíresült pártvezér valóban szolid hétköznapokat élt meg: minden nap fél három körül ebédelt, a pártszékház büféjéből hideg ételt vittek fel a kollégái, rumos teát ivott hozzá. Az első időkben este otthon a feleségével meleg ételt fogyasztottak, majd a házvezetőnőjük nyugdíjazása után, az 1980-as években a Külügyi Szálló Munkácsy Mihály utcai éttermében vacsoráztak egy függönnyel elválasztott kis teremben; a hétvégi ebédeket is itt költötték el. „Az étteremnek menza hangulata volt, ám a luxus és a kulináris élvezetek iránti vágy nem enyészett el a funkcionáriusokban.” (Majtényi György: K-vonal – Uralmi elit és luxus a szocializmusban, 2009).

Az üzemeltetők értékes italokkal, ezüst tálcán hidegtálakkal ajándékozták meg a párt prominenseit (a tálcát nem kellett visszaadni!). A „munkaebédek”, ha nem a Külügyi étteremben zajlottak, akkor a Kígyó utcai Mézes Mackó, a Mézes Mackó, az első budapesti nyugati típusú "Büfé" pincehelyiségében. A hatvanas években a Gellért Szálló mellett a Royal számított Magyarország legelőkelőbb szállodájának, illetve éttermének. Itt szervíroztak kaszinótojást és kaviárt is. Kállai Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke emlékirataiban így ír: „A főúri csemegének számító fekete és vörös kaviárt akkor kezdtük ízlelgetni, s be kell vallanom, kezdetben nem sokra becsültük. A különböző füstölt halakat sem. Vas Zoltáné az érdem, hogy megtanított bennünket, hogyan kell a rák farkát kihúzni, a lábait, az ollóit letörölgetni, vörös páncéljától megtisztítani s az előbukkanó hófehér húsát elfogyasztani. Nem kevés tiszteletet ébresztett a fácánkakassült sem, mely eredeti tolldíszében, szinte felrepülésre készen ékeskedett a húsostálak közepén.”

A Gundel Étterem bonyolította le a párt és a kormány protokolláris rendezvényeit – a legfőbb törvényhozó-, végrehajtó és külügyi szervek fogadásait, a külföldi delegációk vendégváró rendezvényeit is rájuk bízták. A belügyeseknek biztosítaniuk kellett a Gundel Étterem környékét: „a vállalat környékén mozgó hálózatukat (fagylaltos, utcaseprő stb.) terrorelhárító feladattal” (!) bízták meg. Más alkalmakkor – diplomáciai fogadásokon – a Parlament épületébe vagy vidéki vadászházakba is szállítottak kész menüsort személyzettel együtt. A protokoll szabályai a keleti blokk országaiban meglehetősen lassan tudtak ráhangolódni a „nyugati” tárgyaló partnerek elvárásaira. De a valutavágy és a turizmus oly erős kényszerként hatott a gazdaságra – kénytelenek voltak alkalmazkodni a „világ” kulináris-protokoll kultúrájához.

Görög Ibolya, a késő Kádár-kortól negyed századon át vezette a kormányzati „illemtant” – kiváló és rendkívül szórakoztató könyvében ír arról, hogyan kellett megtanítani az „elvtársakat” az alapvető protokolláris szabályokra – köztük a különféle étkezési-udvariassági formulákra. (Görög Ibolya: Protokoll az életem, Athenaeum, 2020.) Például a „svédasztal” használatára. Sehol a világon nem nevezik így azt a terítéket, amit az északi népek asszonyai találtak ki a különböző időben hazatérő hajózó-halászó férjeik esti étkeztetésére, csak a magyarok! Máshol „büfé” vagy „büféasztal” a megnevezése ennek a vendéglátó formának. De az 1947-es párizsi békedelegáció tagjai ezzel a névvel meséltek róla hazatértük után – s azóta is így hívjuk. Vagy például az állófogadások magyar specialitása volt – Görög Ibolya szerint –, hogy a kezdeti időkben a töltött káposztától a rácpontyig, a mignontól a sajtig – mindent egy tányérra pakoltak a protokoll-fogadás delikvensei… (Pedig már – máig érvényes- illemtankönyvek a 19. században is léteztek: gondoljunk Bilkei Pap Ferenc 1816-os vagy Sasku Károly 1856-os remek kiadványaira.)
Más volt a helyzet a külföldi fogadásokon, hiszen „ahány ház, annyi szokás”.
A Történeti Fényképtár Kádár-albumok gyűjteményében számos felvételt találunk a Szovjetunióban, Kínában, Finnországban és sok más helyen történt megvendégelésről, un. „munkaebédről” vagy uzsonnáról. A közölt képek beszédes bizonyítékai a magyar delegációk helyi szokásokhoz alkalmazkodó „tanulási folyamatának”. (A képaláírásoknál szólok erről részletesebben.)
Kádár János és kísérete azonban havi rendszerességgel látogatott el itthon is különböző gyárakba, üzemekbe, oktatási- és művelődési intézményekbe, s ilyenkor szintén megvendégelték. A fényképek bizonyítják, hogy milyen sokban különbözik a „lentre”, az egyszerű munkások-dolgozók felé kommunikált „protokoll” a hivatalos apparátus luxust imitáló nagyzásától.
S visszatérve Kádár puritánságához: látható a felvételeken az egyszerűen terített asztal pogácsával, literes zöld üvegben felszolgált borral, szódásüveggel – alkalmanként díszként némi aszparágusszal! És az is jól leolvasható a fényképekről, hogy a főtitkár panyókára vett zakójában meglehetősen jól érzi magát…
Lehet, hogy mégiscsak a krumplistészta volt a kedvence?

Írta: Kiscsatári Marianna muzeológus, MNM Történeti Fényképtár