"Öt-hat éves vagyok. Nyár van, Anna nap. A júliusi melegben állok a tükör előtt a fürdőszobában. Egy kis sámlira tesz fel anyukám, hogy jól lássam magam. A kád zöld, a csempe rózsaszín, a tükör a vízpárától mindig homályos kicsit, a széléről egy pikkelyekből lerakódott részt nem lehet már letörölni. Abba benne van az évek összes tekintete, kérdése, öröme, bánata. Esti fáradt pillantás és reggeli reményteli. Én csak állok, keresem magam ebben a homályos világban. Izgatott vagyok, mert ezek most ünnepi pillanatok. A névnapomkor mind összegyűlünk az erkélyen - a Papa, a tesóm, mama és én -, ilyenkor Mama saját ruháiból válogat nekem. Nyílik az ajtó, és egy bordó, gyöngyökkel hímzett, buggyos ujjú ruhát hoz be a karján, még meleg a friss vasalástól. Én még életemben nem láttam ilyen szép ruhát. Hiába állítja, hogy többször volt már rajta, nem emlékszem rá. Gyönyörű. Ma én vehetem fel, ezt kapom meg. Cipőt is választhatok, van egy krokodilbőr körömcipője, azt kérem. A sámli alján vár rám.

Olyan izgatott vagyok, hogy érzem pisilni kell. Persze ezt nem mondom el senkinek, próbálok nem foglalkozni vele. Mama mellém áll, látom ő is boldog, ezek a pillanatok – akkor még nem tudom – tényleg örökre velünk maradnak. Azt mondja emeljem fel a kezem, ő mellé áll, lehúzza a ruha bordó, rejtett zippzárját és fölémteszi a ruhát, hogy bele tudjak bújni. Persze a zippzárral nem is kéne ez a művelet, olyan kicsi vagyok, hogy anélkül is átbújnék rajta simán. Érzem a bélés hűvös suhanását, ahogy átfut a bőrömön, leesik a ruha, persze hosszú nekem, lóg, de Mama csipesszel felemeli, próbálja a helyére igazítani. Levesz a sámliról, belelépek a cipőbe, de járni nem tudok benne, hisz nagy nekem. Megállok, felnézek. Megjelenik Papa és Eszter, büszkén mosolygok rájuk. A szertartás szerint ilyenkor kimegyünk az erkélyre, ott elfogyasztunk egy szörpöt és eszünk tortát és persze fotókat készítünk. Megörökítjük ezt a játékot, ahol picit nagylányok vagyunk mi is.

Mama ruhatára egységes, illatos, finom és nőies. Mindig szoknyában és ruhában jár, magassarkú cipőben. Van egy ballonkabátja, azt sokat viseli, és egy bőr átmeneti kabátja, szűkített, a gallérja hatamas szőr. Szereti a föld színeket és ez nekem is tetszik, megnyugtat. Csíkok, kis pöttyök, mindehol öv, szűkítés. Ő a legszebb nő, amkit ismerek, a szőke haja mindig ráomlik ezekre a ruhákra, kabátokra. Sokszor meséli, hogy a legszebb ruháit egy belvárosi Szalonban varratta, varratja, Rotschild Kláránál. Ekkor, a '80-as évek közepén Klára néni már nem él. Váci utcai Szalonjában vagy a Gellértbeli divatbemutatóin Mama és nagymamám sokszor megfordult. Ezek a ruhák otthon a barna beépített szekrényben zsákokban állnak, egymás mögött. Én nem szeretem ezt a szekrényt, mert sötét, a ruhákat nem látni jól, így hogy lehet könnyen kiválasztani, mit vegyünk fel aznap? Azért is zavar ez a sötét szekrény, mert annyi szépséget rejt, hisz a ruhák Mama díszei. Ő csillog, és ezek kiemelik szépségét.

Mama az öltöztetős játékkal, a ruhák ünneplésével sok mindent megtanított nővéremnek és nekem. Azt, hogy fontos, miben vagyunk. Húzzunk mindig harisnyát, hogy papucsot igazi nő csak otthon visel vagy fürdőhelyen, hogy a kevesebb több, és azt is, hogy ez az egész csak akkor igazi, mély és elemi erejű, ha belülre, a lelkünkbe épp annyit teszünk, mint kívülre. Hogy egy ruha sem csillog annyira – ezt már mi láttuk, nem kellett mondania -, mint az ő szeme amikor Papa egy versét olvassa fel. Hogy a teljesség felé haladó úton sokat kell tanulni, tapasztalni és figyelni, jó feldíszíteni magunkat, testünket és lelkünket, aztán jó lecsupasztani mindezt – hisz "ahol megszűnik az érzés, érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság, változás, változatlanság; ahol azt hinnéd, hogy semmi sincsen: tulajdonképpeni lényed ott kezdődik." - Weöres Sándorék feljárnak hozzánk Amy nénivel, sokat idézi őt Mama.

Ma, felnőttként rendezzük Mama szekrényét. Most is bosszant, hogy sötét, tényleg nem látni semmit, nem is értem, ez őt hogy nem zavarja. Kiesik egy zsák, amikor kihúzom a harisnyás dobozt. Elég nagy zsák, textilből van, összehajtogatva. Kibontjuk, a bordó, gyönggyel díszített ruha van benne. Évtizedek óta nem láttam, el is felejtettem. Tátva marad a szám, felnőtt fejjel is gyönyörű. Azonnal rohanok a fürdőszobába, oda, ahol egykor sámlin állva néztem magam a kopott tükörben. Dobom a földre a saját farmeromat, és bújok bele ebbe a Rotschild ruhába. Feltartom a karomat, mint egykor, lehúzom a zippzárt, majd át a fejemen, egy igazítás, és felhúzom a zippzárt. Pont jó. Kimegyek Mamához. Rám néz, mosolyog. Rágyújtunk a konyhában, én a bordó ruhában állok mezítláb, Mama azt mondja, ez a ruha mostantól az enyém. És hogy egy pillanatra ugyanazt a kislányt látta benne az imént, aki öt-hat évesen a teraszon botladozott, amikor először ráadták. Ez az örökség lényege: mi úgy változunk, hogy az örökül hagyott dolgok változatlansága tükrében – és egymás szemébe nézve - érthetjük meg az igazi mélységet, az úton levést – a teljesség felé." 

A novella a CLARA | Rotschild Klára - divatkirálynő a vasfüggöny mögött című időszaki kiállítás megnyitóján hangzott el.