1916. november 21-én éjszaka égve maradtak a lámpák a schönbrunni kastély császári lakosztályában. Meghalt Ausztria császára és Magyarország királya, I. Ferenc József. Várható, mégis váratlan esemény volt. Tudott volt, hogy a császár pár napja meghűléssel bajlódik, sőt orvosai kezdődő tüdőgyulladást is diagnosztizáltak nála, mégis kevesen tulajdonítottak jelentőséget ennek. Az immár 86 éves aggastyán elpusztíthatatlannak tűnt. Példátlanul hosszú ideje, immár 68 éve ült Ausztria trónján és majd fél évszázada volt Magyarország királya. Sok mindent túlélt, forradalmakat, a nagy kapitalista rendszerváltást, háborús katasztrófákat, családi tragédiákat, sőt még egy merényletet is. 1853-ban Libényi János nevű szabólegény kése a császár merevített gallérján erejét veszítve nem ejtett rajta halálos sebet. Ferenc József szimbólum lett. Már senki nem emlékezhetett rá, hogy milyen volt az élet előtte. A soknyelvű és sokszokású birodalmat szimbolikusan az ő személye tartotta egyben. Bármilyen hosszú volt is az uralma, az ipari és polgári forradalmak nyomán gyorsan, de egyenlőtlenül kapitalizálódó birodalomnak nem volt elég ideje összeérni. A fejekben nem még nem ülepedhetett le a nagy átalakulások okozta zavarodottság. A gyorsan változó bizonytalanságban a kevés biztos pontok egyike volt a császár személye, aki a népek hite szerint lelkiismeretes, jószándékú atyáskodással kormányozza alattvalóit a szebb jövő felé. A császár a halála előtt két nappal még a szokásos pedáns hivatalnok életét élte, aláírta az aláírandókat, kihallgatáson fogadta az elébe járulókat és meghallgatta a hadi helyzet állását. Mivel akkor már több mint két éve dúlt a nagy háború, amelyet ő indított el. A váratlanul elhúzódó és egyre súlyosabb terheket jelentő öldöklés véget vetett a gazdasági prosperálásnak és a javuló életfeltételek reményének. 1916 végére sokak számára, Isten után már csak az uralkodóba vetett bizalom jelenthetett reményt. Pedig 1914 nyarán az ausztriai birodalomfél széthúzó nemzetei, az olaszok, a csehek és a lengyelek, illetve Magyarországnak, a magyar kormányzat iránt bizalmatlan nem magyar népei is lelkesen, és meglepő egységben támogatták a hadüzenetet. Az "orvgyilkos" közös ellenség egy pillanatra egységbe rántotta a széthulló birodalmat. A háborúhoz és a császárhoz a magyarok viszonyultak leginkább ambivalensen. Számukra ugyanis a Ferenc József személye nem csak a századforduló példátlan gazdasági fejlődését, a nagyhatalmi illúziók éledését testesítette meg, de azt a véreskezű diktátort is jelentette, akinek közel 20 évnyi nyomorúságot köszönhettek az 1848-as polgári forradalom vérbefojtása nyomán. A viszonyra jellemző az a legenda, amely szerint a szabadságharc 13 aradi vértanújának kivégeztetése után megátkozták Ferenc Józsefet. "... Az ég és pokol pusztítsa el boldogságát! Minden nemzetsége vesszen ki a föld színéről! Őt magát azokban verje meg az Isten, akik legközelebb állnak a szívéhez!...” Igaz, vagy sem, de az átok beteljesült. Mire a császár elfoglalta a helyét a bécsi kapucinusok kriptájában már 13 közeli hozzátartozójának tragikus elvesztését, sőt erőszakos halálát szenvedhette el. 1857-ben váratlanul meghalt a császár elsőszülöttje, hároméves Zsófia, 1867-ben megőrült a sógornője, Charlotte, a mexikói császárné, ugyanebben az évben égett halálra az unokatestvére, Matild hercegnő, és került kivégzőosztag elé az öccse, Miksa mexikói császár is. 1889-ben lett öngyilkos a fia és trónörököse, Rudolf. 1891-ben tengerbe veszett a császár unokaöccse, János Nepomuk Szalvátor herceg. 1894-ben Vilmos Ferenc Károly főherceg szenvedett halálos lovasbalesetet, majd a következő évben vadászbalesetben meghalt László Fülöp főherceg. 1897-ben egy párizsi tűzvészben meghalt Erzsébet királyné húga Zsófia, majd alig egy év múlva maga Erzsébet vált Genfben egy anarchista merénylet áldozatává. 1903-ban a 19 éves Klotild főhercegnő mérgezésben halt meg. Végül 1914-ben gyilkolták meg Szarajevóban Ferenc Ferdinánd trónörököst a feleségével együtt.

Ferenc József halála mindazonáltal nem okozott fennakadást a monarchia életében. Mintha csak napi rutin lenne, oly gyorsan iktatták be a császárságba Károly főherceget, a császár harmadik és a monarchia utolsó trónörökösét.

Rudolfot gyerekként előbb kemény katonai drill alá vetve igyekeztek kiképezni Ferenc József méltó utódává. Erzsébet királyné érzékeny lelkű és betegeskedő fia szenvedéseit látva tiltakozott és valóban elérte, hogy enyhítsenek Rudolf nevelésének szigorúságán. Ahogy azonban liberalizálódtak az elvárások, úgy erősödött meg Ferenc Józsefben az érzés, hogy a fia nem lett elég érett és nem eléggé alkalmas a birodalom ügyeinek intézéséhez. Igyekezett is távol tartani őt minden fontos államügytől. A lényegében parkolópályára került trónörökös előbb a hatalom szféráin kívül keresett teret ambícióinak, reformterveket fogalmazott, tudományos munkával is próbálkozott, de leginkább mégis a kormányzat ellenzékének számító liberálisokkal, szabadkőművesekkel, magyarokkal és a zsidó értelmiségiekkel barátkozott. A Rezső királyfinak becézett Rudolfot, a magyar közvélemény számára is népszerűvé tették, akárcsak az anyját, Erzsébet királynét, a Ferenc Józseffel szemben fennálló, és legalábbis sejthető ellentétei. A kilátástalan mellőzöttségéből adódó frusztráltságra végül egyre mélyebbre taszította a züllés útján. A dorbézolások, a nőügyek, betegség és depresszió egyenes utat jelentettek Rudolf számára az öngyilkosság felé. 1889-ben az őt ekkor már megfigyelés alatt tartó császári titkosrendőrséget kijátszva barátnőjével, és ifjú rajongójával, Vetsera Mária bárónővel a mayerlingi vadászkastélyba szöktek, ahol máig sem tisztázott körülmények között véget vetettek az életüknek. A tragédiát az államjogi és emberi vonatkozásokon túl csak súlyosbította, hogy a kettős halál valódi körülményei nem kerülhettek napvilágra. Az udvar nemcsak minden bizonyítékot igyekezett módszeresen eltüntetni az öngyilkosságról, de lázasan terjesztette az álhíreket is Rudolf nem létező halálos betegségéről. A közvélemény pedig, főleg Magyarországon, inkább arra gyanakodott, hogy maga Ferenc József tettethette el láb alól lázadó fiát.

Rudolf halála után Ferenc József három évvel fiatalabb öccse, Károly Lajos lett a trón várományosa, ám hivatalosan sohasem lett belőle trónörökös. Részben talán merev, ókonzervatív felfogása tette erre alkalmatlanná, de maga sem különösebben ambicionálta az uralkodást. Amikor pedig Károly Lajos 1896-ban a szentföldi látogatása alkalmából fertőzött vizet ivott, és hastífuszban meghalt, a trónörökösség elsőszülött fiára, Ferenc Ferdinándra szállt. A császár ugyan unokaöccse alkalmasságáról sem volt meggyőződve, de jobb jelölt híján kénytelen volt beletörődni a helyzetbe. Igaz, a főherceg sem kedvelte jobban az öreg császárt és egyes rossznyelvek szerint könyörgő istentiszteleteket rendeztetett a Belvedere kastélyában az uralkodó haláláért. Ferenc Ferdinánd szinte mindenben az ellentéte volt Rudolfnak, mogorva, zárkózott és a végletekig makacs ember volt, aki időnként kiszámíthatatlan dührohamaival tette ellenszenvessé magát. Ferenc József ezt érzékelve éppúgy nem engedte az államügyek közelébe, mint Rudolfot, ami arra ösztönözte a főherceget, hogy egy valóságos árnyékkormányt működtessen az udvar ellenében, amelynek tagjait azonban a birodalom legkonzervatívabb politikusaiból válogatta össze. Politikai eszménye a centralizált birodalom visszaállítása volt, amelynek legfőbb akadályozói értelemszerűen a magyarok voltak. Időnként heves kirohanásokat is intézett ellenük, pl.: "Elég volt a magyarok előjogaiból..., ha a magyarok elégedetlenek., megtalálom azt a radírgumit, amivel leradírozhatom őket a térképről" A magyarok erőszakos megzabolázása céljából a nemzetiségekkel kereste a kapcsolatokat. Mézesmadzagként még a birodalom dualizmusból trializmussá alakítását is meglebegtette. Jellemző módon ehhez nem a birodalom hagyományos nemzeteit, az általa mélyen lenézett vagy éppen gyűlölt cseheket, lengyeleket vagy olaszokat vette számításba, hanem a délszlávokat. Nem mintha őket többre becsülte volna, inkább talán könnyebben kihasználhatóaknak, kijátszhatóaknak tűntek a megosztottságuknál fogva. A főherceg azonban ezzel az elképzelésével elkövette élete legnagyobb és egyben végzetes baklövését. A szerb nacionalisták ugyanis megrémültek Ferenc Ferdinánd "reformterveitől". Ha a főherceg császárként valóban jogokat ad majd a monarchia délszláv nemzetiségeinek (Bosznia–Hercegovinát is beleértve) úgy azok nem akarnak majd kiszakadni a birodalomból, táptalaját veszíti a szeparatista mozgalom és végleg álommá válik "Nagy Szerbia" megteremtése. Hamarosan kiadták tehát az új jelszót: halál a trónörökösre! Az 1914 nyarára tervezett boszniai hadgyakorlat, amelyre a hadsereg főparancsnokát, Ferenc Ferdinándot is várták, kedvező alkalomnak tűnt egy merénylethez. A szerb titkosszolgálattal is kapcsolatot tartó "Egyesülés vagy halál", más néven "Fekete Kéz" nevű terrorcsoport szervezte a merénylőket és szerezte be a fegyvereket. Ferenc Ferdinándnak baljós előérzetei voltak ugyan, de makacsul kitartott azon felfogása mellett, hogy nincs félnivalója. A tévedését még a gőgjével is tetézte, hogy mindezt ország-világ előtt is demonstrálni kívánta. Hiába kérték, hogy a sikeres hadgyakorlat után szarajevói programját mellőzve azonnal térjen vissza Bécsbe, a trónörököst nem lehetett meggyőzni. Az sem tántorította el, hogy Szarajevóba érkezve bombát dobtak a kocsijára. A bomba azonban a kocsi ponyváján megpattanva csak a következő kocsi alatt robbant fel megsebesítve egy Merizzi nevű alezredest. Ha Ferenc Ferdinánd ezt követően programját megszakítva hazautazik, megmenekülhetett volna. Ő azonban csak egy apró módosítást iktatott be a terveibe. Meg kívánta látogatni a kórházban a sebesült segédtisztjét. Balszerencséjére azonban a sofőrjét elfelejtették tájékoztatni az útvonalváltozásról. Szarajevo katonai kormányzója, Potiorek tábornok, aki szintén az autóban ült, a Latin hídnál kénytelen volt megállítani a kocsit, hogy a sofőrt visszafordulásra utasítsa. Mindez egy Gavrilo Princip nevű ifjú merénylő orra előtt történt, aki éppen ott és éppen akkor, csak erre a pillanatra várt. Princip behunyt szemmel sem téveszthette el a célpontját, bár nagyon ideges lehetett, mivel az első lövésével akaratlanul is a trónörökös feleségét ölte meg.

A gyilkosság nagy megdöbbenést keltett a birodalomban, bár szívük mélyén csak kevesen sajnálták a trónörököst. Maga Ferenc József is az Isten akaratába való megnyugvással fogadta, hogy a trónját mégsem egy közutálatnak örvendő erőszakos ember örökli majd.

A Magyar Nemzeti Múzeum 2016-17-ben, IV. Károly koronázásának 100, évfordulójára "Utolsó felvonás" címmel nagysikerű kiállítást rendezett. Ez a bejegyzés a tervezett katalógusnak a bevezetőjeként született a kiállítás egyik társrendezőjének tollából.

Baják László