„Kikkel szoktál M[él]t[osá]gos Esterházi Uraság tilos erdeiben tolvai puskás képpen járni?”

Az idézetben szereplő kérdéssel szinte minden orvvadászattal kapcsolatos kihallgatási jegyzőkönyvben lehet találkozni. A vadorzás, vadlopás a múltban is különleges helyet foglalt el a magántulajdon elleni vétségek között, megítélése azonban koronként változott. Mit értünk egyáltalán vadorzás, illetve orvvadászat alatt?  Ha röviden akarjuk összefoglalni: az engedély nélküli vadászatot. Ez azonban jócskán kiegészítésre szorul, ugyanis vannak a vadászatnak olyan formái, amelyek semmilyen körülmények között nem engedélyezettek. Ehelyütt sajnos nincs mód mindezek pontos felsorolására, helyette nézzük meg, hogy volt ez korábban, és milyen eszközöket használtak a vadorzók!

18. század végi, francia kovás elöltöltő huszárkarabély mint orvvadászfegyver, MNM Balassa Bálint Múzeuma. Fotó: Horváth Orsolya

Az orvvadászat csak azóta létezik, amióta a hatalom birtokosai különleges vadászati jogokat biztosítanak a maguk számára: „mostantól fogva az országnak jobbágyai és parasztjai közül senkise merészeljen bármiféle módon, bármiféle szerkezettel szarvasokra, őzre, nyulakra és vaddisznóra […], valamint fácánokra és császárfajdokra vadászni”. Így foglalták először törvénybe, 1504-ben a tiltást. II. Ulászló magyar király sokat idézett cikkelyét további szigorítások követték egészen a 20. század első feléig, azonban az erdei javak haszonvételek dézsmálása a közfelfogás szerint sokáig bocsánatos bűnnek számított. Ennek okai sokrétűek voltak: a vadhús minden időben keresett árucikk volt, ezért könnyen talált orgazdára, de a szó szoros értelmében is betevő falattá válhatott, ami nem volt utolsó szempont a sokgyerekes zsellér- és parasztcsaládokban.

Francia kovás elöltöltő lőfegyver felhasználásával házilag összeállított orvvadászpuska. MNM Balassa Bálint Múzeuma. Fotó: Horváth Orsolya

Akár szükségből vagy éppen az olthatatlan vadászszenvedély kielégítése céljából tilosba tévedők között jócskán akadtak olyanok, akik attól való félelmükben, hogy elfogják őket, mindenkor készek voltak az erdő-, illetve vadászszemélyzetre puskázni. Korabeli kihallgatási jegyzőkönyvekből, újságok, hírlapok cikkeiből jól látszik, hogy a hazai erdőkben napirenden volt a vadlopás, mely sok gondot okozott a birtokosoknak és a vadra vigyázó személyzetnek. Ez utóbbiak gyakran nem tudtak a „tolvaj puskások”-kal eredményesen szembeszállni, mivel azok általában többen voltak és gyakran mindegyikük rendelkezett lőfegyverrel. Különösen gyakori volt a vadorzás a két világháború alatt, mikor a szakszemélyzet nagy részét behívták katonai szolgálatra.

A múlt század második felére a tilosban járók arzenálja sokszínű képet mutat. Több lőfegyverféle is megtalálható volt a vadászati céllal készült fegyverektől, a hadipuskából átalakított mordályon át, vascsőből házilag gyártott eszközig.

Házilag készített orvvadászpuska Lefaucheux lakatszerkezettel a 19. század második feléből. MNM Balassa Bálint Múzeuma. Fotó: Horváth Orsolya

Nehéz határvonalat húzni a régi korok és a ma orvvadász eszközei, módjai között, a primitív eszközök ma is ugyanolyan veszélyesek a vadállományra, mint régen. A legegyszerűbb eszközök különböző hurkok voltak, melyeket a vad által leggyakrabban járt vadcsapásokon helyeztek el. Ezek megfoghatták az állat nyakát vagy csülkét. Hasonló mechanikus eszközök a csapdák, melyek egy része ma is szükséges eszköze a vadgazdálkodásnak a dúvad gyérítésében. Az orvvadászat eszközei között gyakori volt a számszeríj, amelynek hangtalansága nagymértékben megfelelt a tilosban járónak. A lőfegyver megjelenése óta szerepel az orvvadászok eszköztárában. Háború idején a visszamaradt hadifegyverek rendre megtalálták útjukat az orvvadászokhoz. A lőfegyverarzenál az akkori modern hadipuskáktól a toldozott-foldozott mordályokon keresztül a házilag barkácsolt eszközökig terjedt, amelyek sokszor nemcsak a vadra voltak veszélyesek, hanem használójukra is.

Szerző: Sánta Ákos, MNM Modernkori Főosztály