Az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének 250. évfordulója alkalmából a Magyar Nemzeti Múzeum egy kiállítással tiszteleg a két ország barátsága és a kivándorolt, történelmi jelentőségű sikereket elérő magyar honfitársaink előtt. Egyike ezen magyaroknak Kaáli Nagy Géza is, aki olyan életpályát tudhat maga mögött, amelynek sikerei mind a tengerentúlon, mind pedig idehaza jelentőséggel bírnak. A múzeum falai között a kezdetek megpróbáltatásairól beszélgetünk a professzorral.
Bár a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatoknak nincs sok jelentőségük, de gondolkodott azon valaha, hogy hol tartana most, ha 1969-ben nem dönt a kivándorlás mellett?
Kommunizmust nem szívlelő orvoscsaládba születtem. Orvosegyetemi felvételim csak azért sikerült, mert segédmunkásként jelentkeztem. Ha otthon maradok, csalódottan beálltam volna a sorba, és megpróbáltam volna kihozni magamból a legtöbbet. Az akkori rendszerben a lelkesedést a magamfajta emberben teljesen lenullázták.
Mit szóltak a szülei ahhoz, hogy három gyermekükből kettő elhagyja a hazáját?
Apám kifejezetten támogatta disszidálásunkat, ahogy azt akkoriban hívták. Anyám huszonöt évvel fiatalabb volt nála, és optimistán remélte, hogy egyszer Amerikában is látni fog minket. Így is történt.
Kevés szó esik az öccséről, pedig sok mindent csináltak együtt az emigrációban. Ha jól tudom, még az ingatlanpiacon is sikeresen vállalkoztak közösen.
Szüleimtől tanultam, hogy a családi összetartás a legfontosabb a világon. Különösen fontos volt ez az Újvilágba érkezéskor. Építészmérnök öcsémnek alkalmazottként limitáltak voltak a lehetőségei. Amikor elkezdtem jól keresni, és hitelképes lettem, én javasoltam neki, hogy saját pénzből építsünk egy szép házat, és próbáljuk meg eladni. A többi már történelem. Az elmúlt fél évszázad alatt nagy értékű házak és társasházak lakásainak százait építettük saját erőből és értékesítettük. Családi vállalatunk ma is rendkívül sikeres. Öcsém és két fia viszi a vállalatot, természetesen jómagam és Dani fiammal továbbra is aktívan részt veszünk a fontos döntésekben. Utánunk pedig jönnek az unokák, ahogy ez az amerikai vállalatoknál lenni szokott.
Milyenek voltak az első napok, hetek, hónapok a tengerentúlon?
Egy új világ nyílt ki előttem, de nem azért mentem oda, hogy turistáskodjak. Egy laborban kaptam állást, és munka mellett éjt nappallá téve tanultam. Amíg nem nosztrifikáltam a diplomámat, még a Szabadság-szobrot sem láttam.
Ronald Reagan, ha jól tudom, kezdetben mosogatott. Volt Önnek is ilyen kétkezi munkája a kezdetekben?
Saját magam után mosogattam, mostam, takarítottam, mások után nem.
Mi volt a legemlékezetesebb élménye Amerikában a megérkezését követően?
A Kennedy reptérről Manhattan belvárosába való taxiút 1969. december 1-jén Jól emlékszem, amikor megkönnyeztem a szabadság érzését.
Mi volt az a szemlélet, amit a szabadság földjén sajátított el, és ami miatt bármilyen területre került, innovatív hozzáállással fejleszteni, újítani akart?
A kemény, szívós munka volt mindig sikereim titka. Semmi nem hullott az ölembe. Fontosnak tartom azt is, hogy az ember mindig lelkesen küzdjön a nemes célok eléréséért. Az amerikai emberek naivak, rendkívül jóindulatúak, segítőkészek és barátságosak. Azt gondolom, hogy ezen tulajdonságokból fakadó nyitottság és a pozitív szemlélet mindenképpen irigylésre méltó.
Az amerikai magyar diaszpóra közösségi élete legendásan jó. Kereste az Önhöz hasonlóan sikeres honfitársai társaságát?
A leghíresebb amerikai szülész-nőgyógyászokkal, amikor alkalmam adódott, igyekeztem közeli szakmai és jó emberi kapcsolatot ápolni. Több teniszpartnerem is volt közöttük. Reagan elnökkel egyébként egyszer, amikor a 63-as utcában kampányolt, velem is kezet fogott. Clintonnal Washingtonban egy összejövetelen találkoztam, de a biztonsági emberei nem engedtek a közelébe. Én inkább szakmai társasági életet éltem, de sok hírességet ismertem személyesen, ilyen volt például Gábor Zsazsa is.
Ha jól tudom, Amerikában mintegy 7000 gyermek szülését vezette le. A nagy számok törvénye alapján bizonyosan volt híresség is a klientúrájában.
Bár mindig világhírű klinikákon dolgoztam (Cornell, Columbia, Albert Einstein), de negyvenéves korom óta nem vezetek szüléseket. Igaz, láttam az osztályon hírességeket, de őket mindig az ismert professzorok vállalták.
Az Ön kivándorlása óta 57 év telt el. Mit gondol, Amerika még ma is a lehetőségek országa?
Igen, Amerika ma is az igazi lehetőségek országa. Ezért éltem le gyakorlatilag az egész életemet ott. Az utóbbi években többet tartózkodom hazánkban, főleg a festői Balaton-felvidéken. A digitális világban manapság mindenütt otthon érzi magát az ember. Meg aztán Magyarország is a lehetőségek országa, de mint mindenütt a világban, itt is kell a szorgalom, az állhatatosság a sikerhez.
Mire a legbüszkébb az elért sikerei közül?
Eddigi életművem számos sikerből áll össze, de én mindig a családomra vagyok a legbüszkébb.
A Magyar Nemzeti Múzeum az USA alapításának 250. évfordulója alkalmából egy nagyszabású időszaki kiállítással készült. Itt állították ki többek között az Ön George Washington-díját is. Mivel lehet ezt a díjat kiérdemelni?
A kiállítás üzenete, hogy az Amerikában élő magyarok tartják a kapcsolatot szülőhazájukkal, és sok esetben maradandót alkottak itthon is. Esetemben gondolok itt a Kaáli Intézetre, amely 30 000 gyermekkel gazdagította nemzetünket, és tette boldoggá a szülőket. Vagy az országos és európai hírű dörgicsei Kaáli Autó-Motor Múzeumra, melynek ritka látványosságai az utóbbi években több mint 100 000 látogatót kápráztattak el. A George Washington-díjat a helyi közéleti tevékenységeim mellett a Kaáli Intézet létrehozásának és a hazai demográfiai helyzet javítása érdekében tett erőfeszítéseim miatt ítélték oda. Természetesen ünnepélyes keretek között, a New York-i Waldorf Astoria dísztermében. Felemelő érzés volt, hogy az amerikai himnusz mellett a magyar is elhangzott.
Dr. Kaáli Nagy Géza István professzor -a magyarországi Kaáli Intézet és a Balaton-felvidéki Kaáli Autó-Motor Múzeum alapítója az "Amerika Álom" című kiállítás megnyitóján a Magyar Nemzeti Múzeumban.
