„A szívek egyszerre dobbantak, és a hallgatóságban megjelent az a megmagyarázhatatlan érzés, amit a zsenialitás »sarkában« keletkezett művek hívnak elő.” – írta Liszt Ferenc (1811–1886) zeneszerző francia nyelven kedvesének, Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnének, 1858. április 10-én Pestről, az Esztergomi mise bemutatója után, amit a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében vezényelt.
Megelőzően Liszt 1856. augusztus 27-én dirigálta a darabot ugyanitt, ami az augusztus 26-án kezdődő főpróbák egyike volt, a hónap utolsó napján esedékes esztergomi premier előtt. A teltházas koncertek bevételeit minden alkalommal jótékony célból gyűjtötték össze. 1856-ban, – mikor a mise Gloria tételét visszatapsolta a múzeum dísztermén kívül, a főlépcsőházban még tolongó tömeg – a múzeumkert szépítésére és a mai Szent István Bazilika (akkori nevén Lipótvárosi templom) építésére szánták. 1858-ban pedig, az összetartozás közös érzésével a szívekben, a Nemzeti Zenede és a múzeum támogatására fordították az összeget.
Liszt eredetileg a misét az esztergomi bazilika újjáépítése és újrafelszentelése alkalmából komponálta. A darab másik neve „Missa Sollennis,” amit a zeneszerző gyakran egyszerűen csak „La Messe”-ként rövidített a leveleiben.
Az Esztergomi mise a Magyar Állami Zenekar előadásában (1961. március 14.) ℗ 1961 HUNGAROTON RECORDS LTD.: https://www.youtube.com/watch?v=mGO9sqHZOF8&list=OLAK5uy_lqwzWmLkvFrSNqnbQsbgpRexBGvMYbnGo
Kevésbé gondolnánk, hogy egy ilyen ártatlan mű, egy mise zenei kísérete intrikák kereszttüzébe kerülhet. Pedig ez történt: a szerző egyik kritikusa, Festetics Leó (1800–1884) tolnai gróf, a pesti Nemzeti Színház igazgatója, kis híján szabotálta a mise Esztergomban történő bemutatását, túlságosan hosszúnak és alkalmatlannak tartva a darabot. Közvetlenül a premier előtt, a bazilika épülete is még épülőfélben volt. Liszt azonban szakmai támogatói segítségével végül meggyőzte Szcitovszky János (1785–1866) érseket a mű alkalmasságáról, és saját elképzelése szerint adta elő a misét, ami újabb közönségsikert aratott.
Festetics Leó képmása, Canzi Ágoston litográfiája, 1853, MNM Történelmi Képcsarnok
Ugyanez a kettősség, a művészi siker fény- és árnyoldalának kontrasztja tetten érhető Liszt Ferenc korabeli ábrázolásain is. A képzőművészek a képeken egy időben voltak képesek őt karikatúrák gyúnytárgyaként és a zene alkotófejedelmeként megjeleníteni.
Az előbbi típusra jó példa lehet Joseph Lorentz Alcide francia grafikus litográfiája, ami frakkos huszárként ábrázolja Lisztet. A kép 1842-ben, a Miroir Drolatique című élclapban jelent meg. A karikatúrához csatolt vers szövege szerint azt kifogásolták, hogy míg Liszt az 1830-as években Párizsban, ahol tanult, látszólag azonosult a forradalmi eszmékkel, később mégis passzívvá vált és távol maradt a tényleges harcoktól. (Entre tous les guerriers Litz est seul sans reproches,/ Car malgré son grand sabre, on sait que ce héros/ N’a vainçu que des double-croches/ Et tué que des pianos.) Sőt, Heinrich Heine (1797–1856) német költő másutt még azt is Liszt szemére vetette, hogy az elismertsége hatására a forradalmárok „ellenségeitől,” a korabeli társadalom elitjétől kezdett anyagi támogatást várni pályája folytatásához.
Ezt az utóbbi gondolatot transzformálja képpé 1847-ben Tyroler Józsefnek a Der Ungar című lap és kiadó gondozásában megjelent, német nyelvű karikatúrája.
2. kép
„Litz” (sic!), Joseph Lorentz Alcide karikatúrája, megjelent a Miroir Drolatique című élclapban, 1842, MNM Történelmi Képcsarnok
3. kép
Liszt Ferenc, mint lelkét eladó művész, Tyroler József metszet-karikatúrája, 1847, MNM Történelmi Képcsarnok
A második típus gyönyörű példája lehet Barabás Miklós erdélyi művész olajfestménye, 1846-ból. Az alkotást Kubinyi Ágoston (1799–1873) kultuszminiszter és múzeumigazgató rendelte meg, és a Nemzeti Képcsarnok Egylet támogatásával készült el. Az eredeti festmény díszkeretben ma a Magyar Nemzeti Múzeum állandó történeti kiállításán látható, a Liszt Ferenc emlékére kialakított szobában.
4.kép
Liszt Ferenc, Barabás Miklós olajfestménye, 1846, MNM Történelmi Képcsarnok
Az 1846-os festmény beállításának litografált változatát szinte az első perctől fogva szívesen sokszorosították. Állítólag az olajkompozíciónak létezhetett egy későbbi, 1853-ban a festő által készített nemes másolata is, amit Barabás sajátkezűleg jegyzett fel a visszaemlékezései végéhez csatolt műjegyzékben. Erre a napjainkban lappangó műre azonban, az emlékiratait ismerő és elemző szakemberek szerint, a művész tévesen emlékezhetett.
5.kép
Hírneves magyarok arcképcsarnoka, köztük Liszt Ferenc (legalsó sorban középen), Rohn Alajos [tükrözött] litográfiája Barabás Miklós festményének részlete után, megjelent a Magyarország és Erdély képekben című könyv III. kötetében, 1854, MNM Történelmi Képcsarnok
A kiállításban megcsodálható festménnyel kapcsolatban túlzás nélkül mondhatjuk azt, hogy a legnépszerűbb kép Liszt Ferencről, amellyel a javarészt külföldön élő és koncertező muzsikus magyar identitását hangsúlyozták a hazai közvélemény előtt. A korszakot jellemző, a mainál valamivel absztraktabb gondolkodásmód, valamint a Nemzeti Múzeum alapító eszméi alapján is, ezzel a megrendeléssel Liszt Ferencet szimbolikusan bevezették a „Híres magyarok arcképcsarnokába.”
Írta: Apor Eszter PhD művészettörténész, Magyar Nemzeti Múzeum – Központi Adattár, Adattári Fényképgyűjtemény
Felhasznált irodalom:
Bíró Béla (bev.): Márkosfalvy Barabás Miklós önéletrajza. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1944. 267. 1486. tétel
Csernitzky Mária 1995. A József nádor Nemzeti Képcsarnok kezdeti évei. (1845–1862) Művészettörténeti Értesítő 1995/3–4. 239–251.
Kubinyi Ferenc – Vahot Imre: Magyarország és Erdély képekben. III. köt. Pest, 1854. 84–85.
La Mara (Maria Lipsius): Franz Liszt’s Briefe. Briefe an die Fürstin Carolyne Sayn-Wittgenstein. Bd. IV. 428. 315. (»Samedi 10 Avril 58, après l’exécution de la Messe dans la salle du musée…«)
Mátray Gábor: A Magyar Nemzeti Múzeum korszakai, különös tekintettel a közelebb lefolyt huszonöt évre. Pest, 1868. 73.
Radnóti Klára: Liszt Ferenc és a Nemzeti Múzeum. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2011. 3.