„Mit bámulsz rajtam? Amilyen én vagyok, olyan leszel. Jobb, ha mondasz egy Miatyánkot.”

„QUID ME MIRARIS QUALIS SUM EGO TALIS ERIS MELIUS LEGE PAT(E)RN(OSTE)R.

1905-ben került be a Magyar Nemzeti Múzeumba az erdélyi Nagyteremiáról (ma: Máriafölde/Teremia Mare, Románia) egy feliratos, valószínűleg szerzetesi sírt jelölő tégla. A tárgy Klein Mihály szőlőjében bukkant napvilágra és, Klein felesége ajándékozta a múzeumnak.

A négy soros, majuszkulákkal (nagybetűkkel) írt szöveg utolsó sorának végére talán A. N. R. E. betűket karcoltak, amely an(ima) re(quiescat)nak – lelke nyugodjék (békében) rövidítéseként oldható fel. Nagyteremián és közvetlen közelében nem ismerünk középkori kolostort, de nem zárhatjuk ki, hogy esetleg az 1179-ben III. Béla által alapított, 40 km-re fekvő egresi ciszterci apátság egyik szerzetesének sírját jelölhette egykoron. Az építkezéseken használtakkal azonos méretű téglába karcolták bele a 13. századra jellemző betűformákkal a kissé hetyke stílusú feliratot.

A sírkőállítás, a halott emlékének megőrzésére készült sírfeliratok, sírversek (epitathium) antik hagyományokat őriznek. A korai középkorban a sírkövek általában felirat nélküliek voltak, csak a pápák, királyok nevét vésték kőbe. A 12-13. századtól kezdett általánossá válni a faragott – általában keresztet, vagy sematikus emberalakot ábrázoló – sírkő állítása.

A 12. századtól Európa szerte megjelennek a halandóságra figyelmeztető sírversek, könyörgések, melyek a halott lelkiüdvéért, isten irgalmáért hívták a szemlélőt imára, ebbe a körbe tartozik a nagyteremiai tégla is.

A feliratok később főként a HIC IACET… (itt nyugszik) formulát használták, és a díszesen faragott feliratos sírköveket a templomon belül helyezték el. 

Simonyi Erika - régész, MNM Régészeti Tár

Forrás:
Lővei, P., Posuit hoc monumentum pro aeterna memoria – Bevezető fejezetek a középkori
Magyarország síremlékeinek katalógusához. (Akadémiai doktori értekezés) Budapest 2009.