Az ozorai együttesként ismert tárgyak a Kr.u. 7. század, az avar kor egyik legérdekesebb, legértékesebb csoportját alkotják.

Fotó: Az ozorai férfisír díszöve. Aranyozott ezüstcsat, pajzs- és kettőspajzs alakú veretek, kisszíjvégek, nagyszíjvég

A sírokat gödörásás során, véletlenül találták 1871-ben. Szerencsénk, hogy a hercegi földbirtok munkát felügyelő intézője a munkásoktól megszerezte a leletek egy részét (köztük a szablyát és a bizánci aranypénzt, úgynevezett solidust), és azokat a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. A tárgyak nagyobbik része ekkor még a találóknál maradt. A legértékesebb darabokat tőlük Esterházy Miklós herceg vásárolta meg – így csatlakozott a nagy aranykereszt és a nehéz arany mellboglár pár a múzeumba került leletekhez. Az utolsó tárgyakat végül egy aranyművesnek próbálta meg eladni egy szemfüles ozorai lakos, aki azonban jelentette az esetet a hatóságnak. A hányattatott sorsú együttes majdnem két évtizeddel előkerülése után, 1888-ban egyesült újra a Magyar Nemzeti Múzeumban, ahol máig látható.

Fotó: A bizánci női nyakék arany és ametiszt csüngői

Sajnos, azokkal az adatokkal, amelyek a leletek valós kultúrtörténeti jelentőségének megítélését igazán lehetővé tennék, igencsak csehül állunk. A találók nagyon kevés felvilágosítást tudtak adni arra nézve, hogy a leletek a sír, sírok melyik részén, milyen helyzetben kerültek elő. Viszonylag pontos képünk csak a férfisírról van, ezzel szemben máig tart a vita arról, hogy egy, avagy pedig két női sírt találtak-e a férfi mellett. Az elsőként megtalált lókoponya bizonyítja viszont, hogy egy felszerszámozott ló lehetett a sírban. Azt már nem tudjuk viszont, hogy egész lovat, vagy csak a nyúzott bőrben hagyott koponyát és lábvégeket temették-e a halott mellé az aranydíszes lószerszámokkal.

Fotó: A nagy aranykereszt

Így is egyértelmű azonban, hogy Ozorán a Dunántúl egyetlen ilyen jelensége, egy betelepülő, nomád csoport, valószínűleg család temetkezési helye került elő. A halott mellé sírba tett bizánci aranypénz (IV. Konsztantinosz 668–674 között vert érme) adóként kerülhetett az avarokhoz, és segítségével egyértelmű, hogy a temetésre csak ez után, a 7. század utolsó harmadában kerülhetett sor. Különösen a férfisírhoz kapcsolható leletegyüttes árulkodó a Kárpát-medencébe költöző nomád családok, nemzetségek (mai tudományban inkább használt szóval: klánok) kapcsolatrendszeréről, kultúrájáról. A felszerszámozva eltemetett ló és a fegyverek az eurázsiai lovasnomádok sírjainak állandó elemei voltak. Az ezüstből készült ivóedények, jelen esetben kehely és a tojás alakú korsó ezzel szemben csak a legelőkelőbbek sírjaiba kerültek be, valószínűleg a lakomák eszközei és a hatalom szimbólumai voltak. A nomád előkelők szigorú rendben zajló, a hatalmi viszonyokat, alá- és fölérendeltséget is kifejező lakomáiról már Attila udvara kapcsán hallunk Priszkosz rétortól, de a szokás a mongol kánok környezetében is megvolt, sőt, az újkorig is élt. A bizánci mintára készült, aranylemezből domborított övdíszek, valamint a lószerszám aranyveretei ugyancsak korszakának legelőkelőbbjei közé sorolják az ozorai férfit.

Az eltemetettek tárgyi kultúrája mai szemmel eklektikusan sokszínű, miközben a különböző kultúrákból a Kárpát-medencébe kerülő tárgyak rendre új, eredeti használati módjuktól, jelentésüktől idegen értelmezést nyertek. A férfi sírjába – feltételezhetően ruhájára, nyakába – bizánci női nyakék ametisztgyöngyös arany csüngőinek egy része került. A női sírokban egyszerre találjuk meg a nagy, bizánci mellkeresztet és a Fekete-tenger mellékéről érkező, a női felsőruhát az áll alatt összefogó, súlyos arany boglárokat és az antik eredetű, henger alakú bullát tartó arany nyakperecet. Az óvó-védő szerepű feliratot vagy anyagot rejtő, antik bulla jól megfért a sírokban a bizánci kereszttel, a valószínűleg a halott szájába tett éremmel és a „pogány” rítushoz tartozó elemekkel, így a lóval és a kis bögrében a halott mellé tett ételmelléklettel. Együttesük egyszerre több célt szolgálhatott.

Fotó:  A női felsőruhát az áll alatt rögzítő rekeszes aranyboglárok

Elsősorban biztosították a halottak szerencsés túlvilági útját. Az érem eredeti funkciója, hogy vele a lélek kifizethette a túlvilági folyón átkelés díját a révésznek – itt valóban az antik politeista elképzelés tárgyiasult formája jelenik meg Ozorán, noha nem tudjuk, hogy eredeti jelentését megőrizte-e. Ha valóban a túlvilági átkelést szolgálta, a halott akkor is lovon és teljes fegyverzetben, elemózsiával együtt utazott, és foglalta el útjának végén méltó helyét ősei között. Ugyan emiatt valószínűleg nem tulajdoníthatunk keresztény tartalmat a nagy aranykeresztnek, amely a bullával együtt inkább csupán mágikus védelmet biztosító tárgyként került a halottal a sírba.

A nagy értékű sírmellékletek emellett természetesen a temetés fényét is fokozták. A jelenlévők, akik a tekintélyes halottak temetésekor valószínűleg nagy számban gyűltek össze, megcsodálhatták a sírba tett tárgyakat (az arany és ezüst mellett biztosan a textilek, például selymek is komoly értéket képviselhettek). Fontos, hogy e tárgyak egyben a halottak, illetve a temetést végző szűkebb csoport kapcsolatrendszerében gyökerező hatalomra is utaltak, hiszen a többször messze földön készült luxustárgyakhoz csak azok férhettek hozzá, akik a sztyeppei típusú avar arisztokrácia legszűkebb köreibe tartoztak.

Szenthe Gergely, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Népvándorláskori Gyűjtemény

Irodalom:
Bóna, I., A XIX. század nagy avar leletei. Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 1982–1983, 81–160.
Prohászka, P., Az ozora-tótipusztai avar fejedelmi sírok. Budapest 2012.
Vida, T. (szerk.), Szent Márton és Pannonia. Kiállítási katalógus. Pannonhalma 2016.