Kiállítás
Múzeumi élet
BAJÁK LÁSZLÓ: EMLÉKEK ÉS NAPLÓJEGYZETEK 1989-BŐL
Baják László munkatársunk, a Történeti Tár főmuzeológusa 1989-ben (érzékelve a korszak sorsfordító, történelmi jelentőségét) naplóírásba fogott, feljegyezve az országos ügyekkel kapcsolatos élményeit, valamint személyes emlékeit. A Közös Időnk – 1989 oldalunkon hétről hétre az általa vezetett napló részleteit követhetjük nyomon, modernizálva, blog formájában.
Az egyetemi vizsgáim mellette a június legfontosabb eseménye kétségtelenül Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése volt. Nagy Imre politikai szerepével kapcsolatban sokáig ellentmondásos érzéseim voltak. Egyrészt nehéz volt szabadulni a gondolattól, hogy Nagy Imre moszkovita kommunistaként cseppet sem számított feddhetetlen előéletűnek, másrészt tudtam, hogy 1956-ban a forradalmi tömeg követelésére lett miniszterelnök, majd a forradalom mártírja, majd a ’80-as évek „szamizdat” ellenzéke ismét a zászlajára tűzte. Persze, gondoltam, a kommunisták időnként egymást is elítélik és kivégzik, hogy némelyeket a haláluk után rehabilitáljanak, akár csak Rajk Lászlót. A véleményem végül megváltozott, és ebben szerepe volt egy régebbi emléknek is. Velencében jártam, amikor a lagúnák között sétálgatva hosszasan néztünk egy utcai rajzolót, ahogy ügyes keze alatt megformálódik a Canale Grande. A mester észrevette, hogy figyeljük, és érdeklődve kérdezte, honnét jöttünk. A választ hallva egészen izgalomba jött. Oh, Ungheria, rivoluzione, Imre Nagy! – mondta, és meleg kézszorítások között kezünkbe nyomta ajándékként a legújabb rajzát. Erősen elgondolkodtatott dolog, hogy talán nem is annyira lényeges Nagy Imre előélete, hiszen jelképpé vált. A magyar forradalom szimbóluma. Az újratemetésén megjelenő hatalmas tömeg valószínűleg hasonlóan gondolta. Bár gondosan feljegyeztem, hogy ki mindenki volt ott, és miről beszélt, ma már alig emlékszem ebből valamire, Orbán Viktornak a szovjet csapatkivonásról szóló mondatán kívül. Az ismerőseim napokig izgatottan tárgyalták az eseményeket, ki egyetértően, ki a következményektől félve. Én csak azt figyeltem, hogy miként reagálnak a szovjetek. Semmit sem tettek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a birodalom már nem nagyon tudja fenntartani hatalmas megszálló hadseregét. A gyanúmat csak erősítette, hogy az első szovjet csapatcsökkentések már 1988-ban megkezdődtek. A szovjetek lelkivilágát mutatja egy másik emlékem. Március 14.-re (!) meghívták a gyűjteményi osztályt Kispestre, egy a „felszabadulást” bemutató szovjet kiállítás megtekintésére. A teljesen érdektelen propagandaanyagból csak a tárlatvezető maradt meg az emlékezetemben, aki egész idő alatt azon sopánkodott, hogy milyen hálátlanok ezek a magyarok, és egyáltalán nem értékelik, hogy a hős szovjet hadsereg felszabadította őket.
