BAJÁK LÁSZLÓ: EMLÉKEK ÉS NAPLÓJEGYZETEK 1989-BŐL
Baják László munkatársunk, a Történeti Tár főmuzeológusa 1989-ben (érzékelve a korszak sorsfordító, történelmi jelentőségét) naplóírásba fogott, feljegyezve az országos ügyekkel kapcsolatos élményeit, valamint személyes emlékeit. A Közös Időnk – 1989 oldalunkon hétről hétre az általa vezetett napló részleteit követhetjük nyomon, modernizálva, blog formájában.
XXI. rész
A múzeumot szinte az egész évben egy az 50-es éveket bemutató nagy kiállítás terve tartotta izgalomban. Horn Emil, aki egyike volt a múzeum érinthetetlen „nagy fehér bölényeinek” már a tavasz óta köröztette a házban a kiállítási koncepcióját. A terve azonban nem nyűgözött le, ugyanis, bár sok enteriőrrel tarkítva, de a hagyományos módon, lineáris időrendbe sorakoztatott, témákhoz rendezett tárlókkal és tablókkal mutatta volna be a kommunista diktatúrát. Mivel kritikai megjegyzéseknek nem láttam sok értelmét, inkább egy alternatív megoldásban kezdtem gondolkodni. Egy olyan kiállítás lebegett a szemem előtt, amely szimbolikus térkonstrukcióként, egy virtuális történeti utazás élményét nyújthatta a látogatónak. A fokozatosan kiérlelt koncepciónak ma is minden részlete elevenen él bennem. A múzeum nagy vörös márvány aulájában egy magas kettős fallal körülvett „szocialista lágert” képzeltem el, amelyet a sarokban egy valódi géppuskával felszerelt tábori őrtorony vigyáz. A „láger” apró bejárat, amely fölött felirat hirdette: „Nem rés, hanem erős bástya” egy május elsejei felvonulási térre juthatunk, amelyet a dísztribünről különféle főelvtársak, fölöttük, az emeletre vezető lépcső pihenőjében pedig maga a „nagy Sztálin” figyel. A tér közepén, mintegy áldozati oltáron Rákosi Mátyás 60. születésnapjára küldött bornírt tárgyak hevernek. (A későbbi viták során az oltár születésnapi tortává szelídült.) A teret hurráoptimista plakátok és a rendszer kirakatai veszik körül. Egy kis ajtón lehet a kirakatok mögé, a két fal közé bejutni. Körben Itt sorakoznak a valóság enteriőrjei, amelyeken végigvonulhat a látogató. A mértéktelen nehéz-, illetve hadiipari fejlesztések üzemirodájából, a padláslesöprések és az erőszakos tsz szervezések falusi enteriőrjébe, aztán az AVH kínzó- és kihallgató szobájába, a koncepciós perek tárgyalótermébe, a börtönökbe és az akasztófák alá. A kiállítás végét, mintegy a rendszerváltás szimbólumaként egy nagy homokozó zárja, amelyből itt-ott, mint ásatag kövületek, kommunista relikviák kandikálnak ki. Bár a koncepciót elég jónak gondoltam, a múzeumi erőviszonyok ismeretében a megvalósulására kevés esély mutatkozott, annak ellenére, hogy a tervemnek sikerült megnyerni egy sor hozzám hasonló fiatal kollégát, Pallos Lajost, Schedlmayr Krisztinát és másokat. A muzeológiai vita így már- már generációs vita jellegét öltötte. A szkeptikus véleményem csak akkor változott meg, amikor Horn Emil egy nap váratlanul feljött a szobámban, korábban soha nem tett ilyet, és négyszemközt arról győzködött, hogy ne akarjam tönkretenni a pályafutása utolsó nagy lehetőségét, és, hogy vonjam vissza a tervemet. Valószínűleg már tudta, hogy a múzeum vezetősége egészen szokatlan lépésre készül. Elhatározta ugyanis, hogy a november 10-ére kitűzött tématervi vitán mindkét kiállítási tervet a múzeum munkatársai elé bocsátja. A vita részleteire alig emlékszem, csak arra, hogy végül kompromisszumos megoldás született. A „Sztá-lin, Rá-ko-si, Propaganda és valóság az 50-es évek Magyarországán” kiállítás megrendezésére ugyan Horn Emil kapott megbízást, de azzal a feltétellel, hogy az én elképzelésemet fogja megvalósítani. (A kiállítás kisebb módosításokkal és persze csapatmunkában készült el, ahol a mi a résztvevők felosztottuk egymás között a feladatokat.) Csak fél siker lett tehát, noha kárpótlásként életemben először még pénzjutalmat is kaptam, ám végül mégsem bántam nagyon, ugyanis hivatalosan is társrendezője lehettem minden idők talán legsikeresebb történeti kiállításának. A tavasszal megnyílt tárlatnak, a féléves fennállása alatt mintegy 160 ezer látogatója volt. Az emberek megállás nélkül, és végtelen sorokban özönlöttek, hogy lélekben is leszámoljanak a kommunista diktatúra korával.
