Baják László: Emlékek és naplójegyzetek 1989-ből
Baják László munkatársunk, a Történeti Tár főmuzeológusa 1989-ben (érzékelve a korszak sorsfordító, történelmi jelentőségét) naplóírásba fogott, feljegyezve az országos ügyekkel kapcsolatos élményeit, valamint személyes emlékeit. A Közös Időnk – 1989 oldalunkon hétről hétre az általa vezetett napló részleteit követhetjük nyomon, modernizálva, blog formájában.
XIX. rész
Az október hónap egy meglepetéssel kezdődött, ugyanis megkeresett Nagy László, aki akkor igazgatóhelyettes volt a múzeumban, hogy tudnék-e órát tartani az ELTE muzeológus hallgatói számára. Bár ebben nem voltam teljesen biztos, de azért határozott igennel válaszoltam. Az előadás műfaja ugyan nem volt ismeretlen számomra, hiszen pl. a főiskolán is elég jó beszédművelési és retorikai képzés volt, ám a muzeológiára vonatkozó nézeteimet nagyon gyorsan át kellett gondolnom. Végül, nem kis lámpalázzal, de X. 19-én megtarthattam az első egyetemi óráimat.
Október 25. és 27-e között került sor a történész-muzeológusok országos konferenciájára, a Miskolc melletti Mályi tónál, ahol akkoriban valami pártiskola, vagy talán tanácsi üdülő működött. A konferenciára a megyei múzeumok történeti, (leginkább „legújabbkori”) osztályainak munkatársai voltak hivatalosak. A 89-es konferencia egyik fő célja érezhetően az volt, hogy a gyors változásoktól nyilván teljesen megzavarodott kollégák fejében rendet tegyen. Ennek megfelelően a bevezető előadást, az akkor nagy tekintélyű Balogh Sándor, a Párttörténeti intézet igazgatója tartotta „az utóbbi négy évtized történetének értelmezése” címmel. A marxista történetírás száraz bikkfanyelvét felvonultató múltmagyarázatát mérhetetlenül unalmasnak és persze retrográdnak is találtam. A véleményemmel korántsem voltam egyedül. Azt persze nem állíthatom, hogy 89-ben már világosan láttam volna, vagy láthatta volna bárki a szocialista-kommunista világrend végét. Azt meg még kevésbé, hogy a kommunista emberkísérlet csak egy nagyon rövid fejezet lesz majd az emberiség történetében, de azért akkor már egy ideje a rendszert leleplező kiállítás tervein dolgoztam. (Ennek történetéről a novemberi bejegyzésemben fogok beszámolni.) Szerencsére ennek a konferenciának is voltak egészen érdekes részei. Mindjárt másnap délután szakmai kirándulásra mentünk, hogy a szép őszi időben előbb a diósgyőri várat, majd az ómassai őskohót és lillafüredi kastélyszállót tekintsük meg. A harmadik napon a szlovákiai kollégák vendégei voltunk előbb Kassán, majd a krasznahorkai várban. Ők is beszámoltak a munkájukról, de persze a hazai viszonyokhoz képest jóval visszafogottabban, hiszen Csehszlovákiában még nem dőlt el teljesen a rendszerváltozás kimenetele. A Mályi konferencia legmaradandóbb emléke azonban mégis első naphoz kapcsolódott. A késő kádárkori konferenciáknak ugyanis meg volt az a sajátossága, hogy szinte mindig tartozott hozzájuk egy-egy reprezentatív díszvacsora, ahol nem takarékoskodtak se étellel, se itallal. A megyei múzeum, de még inkább a megyei tanács káderei ugyanis ilyenekkel igyekeztek lenyűgözni a messziről, sőt a ki tudja milyen „magasról” jött elvtársakat. A vacsorától és a bortól eltikkadva, hogy fejünket kiszellőztessük páran felfedező sétára indultuk a tóparton. Ahogy azonban besötétedett, szinte észrevétlenül sűrű köd ereszkedett le ránk. A sétány lámpafényeit mintha kioltották volna, egyszerre nyomtalanul eltűntek. Ha az ember alájuk állt, akkor is csak halvány derengés jelezte, hogy azért titokban még világítanak egy kicsit. Eleinte szórakoztató volt, hogy az orrunkig sem láttunk, de aztán rá kellett jönnünk, hogy reménytelenül eltévedtünk. Éjfél is elmúlt már, mire rengeteg vaksi mászkálás után a hidegre lassan kicsapódó köd megkönyörült rajtunk, és felfedte a szállásunk bejáratát. Meglehet az este folyamán akár többször is elmehettünk mellette anélkül, hogy észrevettük volna. Ilyen volt a nagy homály az 1989-es muzeológus konferencián.
A kép forrása: Fortepan/Kurutz Márton (Krasznahorka vára, 1963.)
