BAJÁK LÁSZLÓ: EMLÉKEK ÉS NAPLÓJEGYZETEK 1989-BŐL

Baják László munkatársunk, a Történeti Tár főmuzeológusa 1989-ben (érzékelve a korszak sorsfordító, történelmi jelentőségét) naplóírásba fogott, feljegyezve az országos ügyekkel kapcsolatos élményeit, valamint személyes emlékeit. A Közös Időnk – 1989 oldalunkon hétről hétre az általa vezetett napló részleteit követhetjük nyomon, modernizálva, blog formájában.

XVI. rész

1989 nyarán történt, hogy Szabó Robi kollégám átigazolt a Történettudományi Intézetbe, de a távozása előtt még kérte, hogy ha lehetséges én vegyem át a gyűjteményeit. Így lettem az oklevelek és a pecsétnyomók mellett a röplap és a vegyes nyomtatvány gyűjtemények gazdája. Az új gyűjteményeim átnézésekor azonnal megragadta a figyelmemet néhány nagyméretű 19. századi festett címer, amely a nyomtatott felirataik alapján halotti emléknek készülhettek. A kíváncsiságomat csak fokozta, hogy a kollégáim se nagyon ismerték a darabok mibenlétét. Volt aki  gyászjelentésnek vélte őket, mások pedig plakátnak. A plakátgyűjteményből mindenesetre újabb darabok is előkerültek. Némi kutakodás után az is kiderült, hogy egy teljesen elfelejtett szokás elfelejtett emlékeit, halotti címereket tartok a kezemben. A halotti címer nem csak identifikálta, de időnként meg is személyesítette „tulajdonosait”. Ilyen minőségben a címer nem csak a nemes életében, de a halálánál is nélkülözhetetlen kelléknek számított, azaz a halotti címer a gyászszertartások elengedhetetlen kellékévé vált. A címerekkel (heraldikával) és a családtörténettel (genealógiával) foglalkozó történeti segédtudományok, mivel szorosan kötődtek az osztályellenségnek minősített nemességhez, burzsoá áltudománynak minősültek, így az emlékeit a szocializmus évtizedei alatt feledésre ítélték. Számomra mindez elegendő oknak bizonyult arra, hogy jelentkezzem egy kamara kiállítás rendezésére. A kiállítási javaslatomat elfogadták és augusztus 21-én a „Hónap műtárgya” sorozat nyitó eseményeként elkészülhetett a halotti címereket bemutató tárlat. (A sikeren felbuzdulva utóbb más, korábban érzékenynek minősített témákról is rendeztem kiállításokat, mint, pl. a soproni népszavazásról, vagy a nemzetiségi, revíziós térképekről.)  A kiállításnak váratlan visszhangja is támadt, ugyanis felhívott Bakos Kati a Nemzeti Galéria grafikai osztályáról, hogy kallódik nála néhány hasonló címer, amelyeket szívesen átadna.  Az örömöm csak fokozódott, amikor kiderült, hogy az átadott halotti címerek egyike gróf Széchenyi Istváné. A címer története utáni nyomozás azután egy egészen különleges történetet fedett fel. Kiderült, hogy a halotti címerünk nem is Széchenyi nagycenki temetésére, hanem kevéssel utána az Akadémia pesti gyászünnepélyére készült. Az ünnepség után ismeretlen módon Lanfranconi Aenea pozsonyi magángyűjteményébe vándorolt, ahonnét 1895-ben, számos egyéb műtárggyal együtt a magyar állam vásárolta meg a Nemzeti Múzeum számára. Az „új címer” azonban itt már duplumnak számított, ezért a másodpéldányt a következő évben, az egész képtári anyaggal együtt átengedték az akkor alapított Szépművészeti Múzeumnak. (A sors iróniája folytán a múzeum megmaradt Széchenyi címerét az utóbb önállósodott Országos Széchenyi Könyvtár vitte magával.) 1957-ben, amikor a Szépművészeti Múzeum anyagából leválasztották a magyar vonatkozású anyagot a Nemzeti Galéria számára, a címer is ide, a grafikai osztályra került. Végül 1991-ben, amikor a Munkásmozgalmi-, alias Legújabbkori Történeti Múzeum a rendszerváltás egyik következményeként beolvadt a Nemzeti Múzeumban a címer mintegy 95 évi hányódás után visszajutott oda, ahová eredetileg is szánták. Mint cseppben a tenger, ilyen a magyar múzeumtörténet.