BAJÁK LÁSZLÓ: EMLÉKEK ÉS NAPLÓJEGYZETEK 1989-BŐL
Baják László munkatársunk, a Történeti Tár főmuzeológusa 1989-ben (érzékelve a korszak sorsfordító, történelmi jelentőségét) naplóírásba fogott, feljegyezve az országos ügyekkel kapcsolatos élményeit, valamint személyes emlékeit. A Közös Időnk – 1989 oldalunkon hétről hétre az általa vezetett napló részleteit követhetjük nyomon, modernizálva, blog formájában.
XXII. rész
A november hónap mindjárt jó hírrel kezdődött, ti. 1-én életbe lépett a kormány döntése, miszerint 500 Ft nyugdíj kiegészítésben részesíti az egykor a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkásokat, köztük apámat is. Ez volt az első jele annak, hogy a magyar állam hajlandó tudomásul venni, és egyben kompenzálni, hogy 1945 után többszázezer magyar állampolgárt deportáltak szovjet munkatáborokba. A dologban nem is az egyébként csekély összeg miatt volt a fontos, hanem, hogy végre hivatalosan is áttörték a tiltás és a hallgatás falát, feloldódhattak a lappangó félelmek és hamarosan én is rávehettem apámat, hogy megírja a saját történetét.
Az Ómagyar Kultúra baráti társaság évi rendes közgyűlése XI. 12-én, igen elegáns helyen, az Atrium Hyatt szálló báltermében került megrendezésre. A Benda Kálmán elnökletével lefolyt hivatalos formaságok után Vékony Gábor beszélt a nagyszentmiklósi kincs feliratairól, Vargyas Lajos a magyar kultúra keleti elemeiről, míg a Kecskés együttes historikus zenét játszott. A rendezvény fényét honfoglalás kori mintakincs felhasználásával készült modern iparművészeti tárgyak kiállítása is emelte. A bemutatót Fodor István, a Nemzeti Múzeum igazgatója nyitotta meg. A közgyűléshez kapcsolódóan készült el a társaság folyóiratának az Ómagyar Kultúrának második kötete, aminek igencsak örültem, mivel itt jelent meg a 9-10. századi magyar történelmet feldolgozó tanulmányom második része. Sok olyan dolgot írtam itt meg, ami máig sem avult el. Egyebek között megírtam, hogy a magyarok, talán ha pár évtizedet töltöttek az etelközi sztyeppéken, a kazár fennhatóság ideje pedig még ennél is rövidebb idejű volt, értelmeztem Levedi alkalmi fejedelemségének mibenlétét, miközben tagadtam, hogy Levedia, mint ország létezett volna. Feltételeztem, hogy a 9. század közepén a magyar törzsszövetség három részre szakadt, és hogy az Árpád dinasztiát, nem Árpád, hanem Álmos alapította, stb. A cikkeket a nyári ígéretemhez híven eljuttattam Szegedre Kristó Gyula professzornak, aki meglepetésemre nem csak megköszönte, de a levelében még értékelte is az írásomat. A mondandójának a lényege az volt, hogy „akár így is történhetett”. Ismerve azonban Kristó hiperkritikus felfogását, ezt igen hízelgőnek találtam. Gondolhatnánk persze, hogy mindezek csak az udvariasság szavai voltak, ám a professzor úr a következő könyvében több megállapításomat is rendesen meghivatkozta.
Ugyancsak novemberben rendezte meg a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközössége (METEM) az éves konferenciáját. A tudós társaság Várszegi Asztrik elnökletével 21-én gyűlt össze a Papnövelde gyönyörű barokk dísztermében. Ekkoriban jelent meg a Munkaközösség első évkönyvében a Szerémi György emlékiratáról írott munkám. Később azt írták róla, hogy új alapokra helyezte a Szerémi kutatást, mivel kimutattam, hogy Szerémi munkáját nem a humanista történetírók művei közé kell sorolni, ahogy azt korábban tették, hanem egy olyan unikális forrásnak tekintendő, amely egy alig ismert társadalmi közeg, a XVI. század eleji mezővárosi parasztpolgárság szellemi arculatáról, kollektív emlékezetéről ad felbecsülhetetlen információkat. A rendszerváltás által hirtelen tágra nyílt lehetőségek tehát váratlanul szép sikereket eredményeztek, amelyek azonban ugyanennyire csalókának is bizonyultak, hiszen tudhattam volna, hogy aligha lehet valaki hosszabb távon eredményes kutatója egymástól ilyen távoli területeknek.
