BAJÁK LÁSZLÓ: EMLÉKEK ÉS NAPLÓJEGYZETEK 1989-BŐL

Baják László munkatársunk, a Történeti Tár főmuzeológusa 1989-ben (érzékelve a korszak sorsfordító, történelmi jelentőségét) naplóírásba fogott, feljegyezve az országos ügyekkel kapcsolatos élményeit, valamint személyes emlékeit. A Közös Időnk – 1989 oldalunkon hétről hétre az általa vezetett napló részleteit követhetjük nyomon, modernizálva, blog formájában.

XVII. rész

Szeptemberre eljött a témaválasztás ideje a diplomamunkámhoz. A döntést jelentősen megkönnyítette, hogy a gyűjteményem halotti címereim között volt egy, amelyik különösen felkeltette az érdeklődésemet. Gróf Károlyi György neve elsőre nem sokat mondott, de az Életrajzi Lexikon szócikke kifejezetten fontos embernek mutatta. Széchenyi katonatársa és barátja, az Akadémia egyik alapítója, a reformkor számtalan vállalkozásának bőkezű támogatója. Főispán és országgyűlési képviselő, a főrendi ellenzék tagja, Batthyány Lajos sógora, a forradalom és a passzív ellenállás támogatója, stb. stb. Ugyanakkor különös ellentmondásként az újabb történeti szakirodalom nem foglalkozott vele, sőt még a nevét se nagyon említette. Hamar kiderült, hogy ennek nem a forráshiány az oka. A levéltári repertórium szerint ugyanis az Országos Levéltár 12 folyóméternyi anyagot őriz róla. Nyilvánvalóvá vált, hogy Károlyi György egy elfelejtett, vagy elhallgatott történeti személyiség. Talán  érvényesült a marxista történetírás egyik íratlan szabálya, miszerint arisztokratákról vagy rosszat, vagy semmit? A hallgatás falát még a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István is csak nehezen törte át. (Igaz ő a rendszerváltás idejére már újra ikonná emelkedett.) A feladat tehát adott volt, átnézni a Károlyi levéltár anyagát, amely nem a budavári főépületben, hanem meglepetésre a Szentkirályi utca egyik bérházának emeletén volt fellelhető. Meglepetés meglepetést követett, ugyanis a Szentkirályi utcában, a kíváncsi tekintetektől jól elzárva egy érintetlen 19. századi nemzetségi levéltárat találtam, ami valami különös csoda folytán nemcsak a világháborút, de még a kommunista rendszert is túlélte. Az utóbbit talán a „vörös gróf”, Károlyi Mihály érdemeire való tekintettel. A levéltár az Országos Levéltárból delegált levéltáros felügyelete alatt hetente 1-2 napot volt nyitva. Hudák Margit készséggel megmutatta az engem érdeklő szekrényeket, amelyekben gondosan összekötegelve, csomókba rendezve ott sorakoztak Károlyi György hivatalos iratai, a levelezése, no meg a pénztárkönyvei, amelyekbe a titkára gondosan elkönyvelt minden kiadást és bevételt. Minden aktacsomót vastagon borított a por, azaz láthatóan évtizedek óta nem nyúlt hozzájuk senki. Az ódon szekrények, mint Aladin kincses barlangja tárultak föl előttem. Több mint fél évig jártam ide kutatni. A levéltáros, aki érthetően és érezhetően száműzetésnek élte meg a feladatát, egy idő után, mellőzve minden bürokratikus formaságot rám hagyta, hogy kiszolgáljam magam az iratokból. A padló nyikorgását leszámítva mindig nagy csend volt a lespalettázott, félhomályos szobákban, mivel összesen csak ketten látogattuk a helyet. Bánkúti Imre, aki Károlyi Sándor anyagát tanulmányozta, meg én. A levéltárban fűtés sem volt, így az ősz haladtával egyre hűvösebb lett - szokatlanul korán, már november 26-án leesett az első hó - kabátban, ha nem is gyertya, de a kis asztali lámpa fénye mellett, mint egy régvolt íródeák, elgémberedett újjakkal körmöltem a jegyzeteimet. Koratavaszra készült el a Gróf Károlyi György közéleti tevékenysége a reformkorban című dolgozat, ami hitem szerint egyben Károlyi György újrafelfedezését is jelentette. A tanszéken Erdődy Gábornak nyújtottam be a munkát, aki elolvasva rögtön arra bíztatott, hogy adjam be doktori disszertációként is. A sors azonban másként akarta.