Két izgalmas késő római-ókeresztény vonatkozású tárgy | Történetek a Magyar Nemzeti Múzeum Állandó Régészeti kiállításából 

1873 legvégén egy rendhagyó mennyiségű magángyűjtemény anyagával bővült a Rómer Flóris vezette Érem- és Régiségtár: Ráth György (1828–1905) táblai tanácselnök 25 éven keresztül gyarapított, az őskortól egészen az újkorig terjedő gyűjteményét ajánlotta fel a Magyar Nemzeti Múzeum számára. A mintegy 1100 fémtárgyat felölelő anyag nagyjából kétharmada a bronzkorból származik, a fennmaradó hányad főként a római-, népvándorlás- és középkor között oszlik meg. A tulajdonos elmondása szerint a leletek „mind” a néhai történelmi Magyarország területéről származnak, sajnos ezt a kijelentést érdemes kritikával kezelni. Érdekesség, hogy a tárgyak mindegyikét egy vörös színű, festett kis pöttyel jelölték meg, mely azok összetartozásának ellenőrzését könnyítette.

A Ráth-gyűjtemény részét képezi a római kori kereszténység két jelentős emléke – talán a hazánk dunántúli területére eső Pannonia tartományából származnak. Az egyik egy korong alakú, tengelyesen két füllel ellátott, áttört díszű öntvény, melynek mezőjében egy Krisztus-monogram (a görög „khi” = Χ és „rhó” = P) található, külső oldalát pedig lekerekített bütykök díszítik. A másik, ugyancsak öntött tárgy a mai „latin” keresztekre emlékeztet, szárai kiszélesednek, két végén egy-egy fül helyezkedik el. Felső szára „P”-t („rhót”) képez, mely a fent említett Krisztus-monogramból származtatható: a szimbólum „rhóját” megtartva, a kereszt alakzattal egyesítették a két elemet, ezáltal „keresztmonogramot” (görör: sztaurogram, latin: crux monogrammatica) hozva létre.

Milyen rendeltetéssel bírhatott a két furcsa tárgy? Az őket először közlő Czobor Béla (1879), aki egyben elsőként ismerte fel ókeresztény vonatkozásukat, még elég rendhagyó elképzelést vetett fel: az ősegyház magasabb rangú elöljárói nyakláncként hordták. Ez a 207 és 75 g súlyú tárgyaink esetében még elképzelhető volna, azonban 1903-ban ismertté vált egy hasonló Krisztus-monogramos bronzkorong, mely már több mint 1500 g-ot nyomott (ez utóbbi állandó viselete markánsabb élsportolói teljesítményt kívánt volna). Mára már tudjuk, hogy ezek a leletek lámpafüggesztő elemek. Nagyobb terek megvilágítására, a mai csillárokhoz hasonlóan, egységek bonyolult láncolatából álltak, melyek több fémből, agyagból vagy üvegből készült mécsest tartottak. Nolai Paulinus egyik írásából tudjuk, hogy a nolai basilicat (Olaszország, Campania) Szent Felix ünnepén teljesen megtöltötték ezeknek a lámpás-együtteseknek meleget árasztó fényei, a lámpástestek között pedig többágúak is akadtak. A keresztény vonatkozású jelképekkel ellátott elemek valószínűsítik az egyházi felhasználást, azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Krisztus-monogram a 4. század végéig inkább a császári hatalom jelképe.

Részben ugyanez vonatkozik a keresztmonogramra, mely például már 337 előtt feltűnik I. Constantinus császár keleti veretein. Ennek kapcsán fontos megemlíteni, hogy a templomokat ékítő „csillárokat” gyakran magas rangú személyek, legelső soron az uralkodó ajánlotta fel az adott egyházközösség számára, melynek tényét nem egyszer felirattal is megörökítették. Egy csaknem teljes épségben megmaradt példányt ismerünk Aquileiaból (Észak-Olaszország): egy áttört díszű abroncson 12 lámpakar helyezkedik el, melyek pálma- és delfin alakokat képeznek; az abroncson, kis boltívek alatt Krisztus-monogram, keresztmonogram, kos, bárány és madáralakok láthatóak. Érdekes adat, hogy a bronzból készült „csillár” egyes elemei majdnem tökéletes precizitással feleltethetőek meg a római súlymértéknek, például csak az abroncs 16 római fontot (1 libra = 328 g) nyomott, mely kb. 52 kg-nak felel meg. Tartományunk, Pannonia területéről egyetlen régészeti kutatás során előkerült hasonló leletet ismerünk Szombathelyről, az ókori Savariaból. A darab egy a Ráth-gyűjteményhez hasonló keresztmonogram alakú függesztő elem, melyet egy római kori kút betöltésében találtak. Jelentősége nem alábecsülendő, hiszen máig tisztázatlan, hogy hol lehetett a 303-ban, Savariaban kivégeztetett Szent Quirinus vértanú basilicaja, melyet állítólag messzi földről is látogattak. Szenvedéstörténete szerint az épület valahol a város scarbantiai (mai Sopron irányába néző) kapuja mellett állt, ennek nyomát további kutatások bizonyíthatják. Sajnálatos módon a Ráth-gyűjtemény függesztő elemeinek lelőhelye ismeretlen, így leginkább csak a fantáziánkra bízhatjuk néhai használatuk környezetét…         

Szabadváry Tamás, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Római Gyűjtemény

Irodalom:
Ciglenečki, S., Zgodnjekrščanske najdbe z Vipote nad Pečovnikom. Arheološki vestnik 44, 1993, 213–221.
Czobor, B., Kiadatlan őskeresztény műemlékek a magyar nemzeti muzeumban. Archaeologiai Értesítő 13/5, 1879, 169–180.
Nagy, L., Keresztény-római emlékek Magyarország területéről. Archaeologiai Értesítő 45, 1931, 267–271.
Nagy, L., Pannóniai városok, mártírok, ereklyék. Négy szenvedéstörténet helyszínei nyomában. In: Fedeles, T. – Gőzsy, Z. (szerk.): Thesaurus Historiae Ecclesiasticae in Universitate Quinqeecclesiensi. Pécs 2012.