A Kárpát-medence területén a kelták vertek először pénzérméket, kezdetben a makedón pénzek mintájára, majd idővel egyre inkább saját művészetük, saját hitviláguk képére formálva az eredeti ábrákat. Az első kelta pénzek már a Kr.e. 3. század folyamán megjelentek. A pénzérmék főként ezüstből, ritkábban aranyból (Pozsony környéki boius törzs veretei) készültek. A korai ezüst kibocsátások többnyire még nagycímletű, 11-13 g-s érmék voltak.
Ezeknek a korai vereteknek egyik kivételesen szép példányát sikerült a Magyar Nemzeti Múzeumnak 2007-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával megvásárolni a bécsi Dorotheum árverésén 1,2 millió Ft-ért. Az érem minden bizonnyal egy akkortájt Burgenland területén talált kincsleletben került elő több példányban már korábbról is ismert, kelta éremtípusokkal együtt. A kincslelet sajnos szétszóródott, darabjai különböző német és osztrák árveréseken kerültek értékesítésére.
A tárgyalt érem az un. Rákosi (Kroisbachi) típus körébe tartozik. A névadó lelőhely Fertőrákos, ahol 1910-ben került elő egy kincslelet, melyből 14 példányt sikerült akkoriban a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának megvásárolnia.
Az előlapon egy szakállatlan, gyöngydiadémot viselő, jobbra néző férfifej látható, a szebben kidolgozott példányokon szinte portrészerűen karakteres vonásokkal. A hátlapon pedig egy balra haladó ló, melynek lovasát lényegében csak egy leegyszerűsített törzsből kinövő emberfej jelzi. A meglehetősen kevés – különösen ismert lelőhelyről – fennmaradt példány a keleti kelta pénzverés egyik legizgalmasabb csoportjához tartozik, amely átmenetet képez a makedon király, II. Philippos (Kr.e. 359–336) tetradrachmáit utánzó Kárpát-medencei éremverések és a mai Ausztria, Szlovénia területének Itália, sőt már Róma által is befolyásolt éremverései között. A Dorotheum árverésén megvett példány esetében viszont egy eddig ismeretlen, új előlap tartozik a már ismert hátlapi lovashoz. Ez esetben is egy nagyon karakteres, de balra néző, diadém nélküli férfifej látható az érmén, amelynek előzményei talán a hellénisztikus Egyiptomban uralkodó Ptolemaida dinasztia pénzei lehettek.
A numizmatikai kutatások a rákosi típusú érmek verését Kr.e. 2. század elejére keltezik.
Máig sem tudjuk biztosan, hogy kik lehettek az érmék veretői. A Fertő-tó vidéke a Kr.e. 1. században a boius törzshöz tartozott, de hogy száz évvel korábban is ez volt a helyzet, nem tudjuk. Érméink nem mutatnak semmiféle rokonságot a boius-ok vereteivel, sokkal inkább kapcsolódnak a déli szomszédok, a mai Szlovénia területén élt tauriscus-ok, vagy az Ausztria területén élt norikus törzsek pénzeihez. Ezek a nagy címletű érmék semmi esetre sem a mindennapi pénzhasználat céljára készültek, inkább alkalmi kibocsátások lehettek, pl. hadjáratok kapcsán a harcosok fizetésére. Kelta harcosok rendszeresen szolgáltak már sok száz évvel korábban is zsoldosként mindenfelé a már pénzérméket használó görög világban, többek között a Ptolemaiosz dinasztia uralta Egyiptomban is. Számos görög állam esetében ismert, hogy kifejezetten zsoldfizetés vagy olykor a városállamot fenyegető „barbároknak” fizetendő „adó” miatt bocsátottak ki nagyméretű ezüstpénzeket. Ezt a szokást vehették át aztán a kelták is, felismerve, hogy mennyivel egyszerűbb érmékben leszámolni a fizetséget, mint különféle, nehezen összemérhető értékű tárgyakban teljesíteni a megígért juttatást, jutalmat. Talán az első szériák szépen kidolgozott, portrészerű fejei konkrétan is utaltak a „vezér” személyére, akinek a győzelem, a zsákmány köszönhető volt. Hogy az ábrázolásoknak volt jelentősége – még ha ma nem is tudjuk pontosan, mi – azt jól mutatják az átvert, felülvert pénzérmék, melyek nem ritkák a kelta pénzek között. Hogy aztán miért kerültek földbe az értékes érmék, megint csak sejteni lehet, mivel az esetek többségében sajnos ismeretlenek az előkerülés körülményei, de még a pontos helyszín is. Épp úgy lehettek elrejtett vagyonok, mint isteneknek szánt áldozat, ami jól ismert szokás a kelta világban. Az ilyen és ehhez hasonló kincsleletek megtalálói bizony sok fontos információtól fosztják meg a múlt iránt érdeklődőket, ha nem veszik fel a kapcsolatot a múzeumokkal. Mert bár a tárgyak, érmék önmagukban is lehetnek értékesek, de a pontos lelőhelyükkel és a velük együtt előkerült egyéb leletekkel, megfigyelhető jelenségekkel együtt hozhatnák igazán élet közelbe a halott tárgyak világát.
Torbágyi Melinda, MNM Éremtár