Az avar korszak több mint két évszázadon keresztül határozta meg a Kárpát-medence korabeli viszonyait. Az akkor élt emberekről és mindennapjaikról, a régészeti és történeti adatok együttes felhasználásával tudunk képet alkotni.

Ahogy azt manapság is tapasztalhatjuk, a ruházat mellett a hajviselet korábban is az önkifejezés meghatározó eleme lehetett. Minden bizonnyal eltérő frizurát képzelhetünk el egy nő, vagy egy férfi esetében, akinek arcát akár bajusz, vagy szakáll is takarhatta. A nemenkénti különbségek mellett az életkor, az évszakok változása, ünnepi alkalmak, a társadalomban aktuálisan betöltött pozíció is befolyásoló tényezőt jelenthettek. Különböző török népekre vonatkozó írásos források értelmezése nyomán az 1930-as években Fehér Géza jutott arra a következtetésre, hogy a haj az előkelőség egyik jelképe lehetett: a köznép feje borotvált volt, a főemberek hajfonatot viseltek, a legelőkelőbbek pedig egész hajukat megtartották.

Annak ellenére, hogy több tízezres nagyságrendben ismerjük sírjaikat, a szerves maradványok megőrződése szempontjából kedvezőtlen éghajlati és talajviszonyok miatt az avar kor hajviseletére vonatkozóan mindössze egy-egy viseleti elem segítségével szerezhetünk régészeti adatokat.

A közvetett adatok első csoportjába az időben és térben egyaránt széles körben elterjedt szoborábrázolások sorolhatóak:
Az ún. kamennaja baba (kőős) szobrok az Altáj-hegység és az Al-Duna közötti területről – a Dél-oroszországi sztyeppén különösen nagy számban – ismertek. A szoborállítás ezen szokása a VI. és a XIII. század közötti időszakra volt jellemző. Az eltérő részletességgel kidolgozott szobrokon a kor divatjának megfelelően a ruházat és egyes használati tárgyak mellett az arcszőrzet (bajusz, szakáll, haj) ábrázolása is megjelent (1. kép).

1. kép: Kamennaja baba szobor rajza. (Fehér Géza: A bolgár-török műveltség emlékei és magyar őstörténeti vonatkozásaik. Les monuments de la culture protobulgare et leurs relations hongroises. Archaeologia Hungarica VII. Budapest 1931. nyomán)

A közvetett adatok második csoportját, a 6. század közepi és a 8. század végi állapotot tükröző írásos források alkotják:
Epheszoszi János (507–588) egyháztörténetíró az első, 558 januárja körül Bizáncban járt avarok követségéről így ír:
„Ez a (varkocsos?) hajviseletével feltűnő nép, amelyet avaroknak neveznek, Iusztinianosz császár [483–565] napjaiban jött el és mutatkozott a rómaiak földjén.”
Agathiasz (536–577/582) költő és történetíró munkájában ezt olvashatjuk:
„…az avarok haja, amely fésületlen, piszkos, elhanyagolt és visszatetsző módon közbefűzéssel befont.”
Hitvalló Szent Theophanész (758–817) szerzetes, krónikaíró Kronográfia című művében az alábbiakról tudósít:
„Ugyanebben az időben bejött Bizáncba azoknak, akiket avaroknak mondanak, a furcsa népe s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Hátul nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva.”
Az Anthologia Graeca egyik epigrammája a Duna túlsó oldalán élő, nyíratlan varkocsú avarok hadát említi, akiket II. Iusztinosz (520–578) bizánci császár azzal fenyeget, hogy szolgáivá teszi őket, melynek jeléül ápolatlan fejükről levágja büszkén viselt hajukat.
A 6–9. század bizánci történelmet tárgyaló monembasiai krónika szerint az avaroknak:
„Nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva.”
Több mint két évszázaddal később, Orléans-i Theodulf (760–820/821) püspök, a tudun és kíséretének 795/796 telén vagy 796 első harmadában történt megkeresztelkedése mellett feljegyezte az avarok hosszú, varkocsba font hajviseletét.

A források harmadik csoportjába az ásatásokon gyűjtött adatok és leletek tartoznak:
Jászfényszaru – Csépe-lapos II. (Jász-Nagykun-Szolnok megye) lelőhely 27. sírjában, az antropológiai meghatározás szerint egy 50–59 év közötti, a 7. század utolsó harmada – 8. század eleje között eltemetett férfi nyugodott. A halott jobb vállcsúcsának külső oldalán két azonos díszítésű, bronzlemezre préselt, aranylemezből készült, gyöngysorkeretes indadíszű, bronzdrót szorítóval ellátott, téglalap alakú varkocsszorító párt találtunk (2–3. kép).

2. kép: Jászfényszaru – Csépe-lapos II. 27. sír: varkocsszorító pár a sír bontása közben (Fotó: Schilling László)

3. kép: Jászfényszaru – Csépe-lapos II. 27. sír: 2-es számú varkocsszorító a restaurálást követően (Fotó: Bicskei József)

Elképzelhető ugyan, hogy egy gyászoló díszes, levágott hajfonatát/hajfonatait helyezték el a koporsóban, azonban valószínűbbnek tűnik, hogy a sírban nyugvó férfinak hosszú, legalább válláig érő haja lehetett, amelyre a mai hajcsatokhoz hasonló funkcióval bíró varkocsszorítók helyzete szolgál bizonyítékul. Ezeket egymás alatt, azaz egy azonos fonaton viselte (4. kép). Mivel korábbi ásatások során valós viseleti helyzetüknek megfelelően, pl. a lapockák környékén is kerültek elő ilyen díszek, ezért jelen esetben úgy tűnik, hogy a holttest koporsóba tétele során, az elhunyt varkocsszorítókkal díszített hajfonatát igazították vállához.
4. kép: Varkocsszorító viseletének rekonstrukciója. (Horváth Tibor: Az üllői és a kiskőrösi avar temető. Die avarischen Gräberfelder von Üllő und Kiskőrös. Archaeologia Hungarica XIX. Budapest 1935. nyomán) 

A fenti információk alapján a hajviseletre vonatkozóan az alábbi kép bontakozik ki előttünk: a férfialakokat megformázó szobrokon találkozunk hosszú, varkocs(ok)ba font hajviselet ábrázolásával. Az időben és térben egymástól távoli eseményekre vonatkozó írásos források alapján a bizánci császári udvarban követségben járt avarok (valószínűleg elsősorban férfiak) hosszú haja, szalagokkal díszített varkocsokba volt fonva. A Nagy Károly aacheni udvarában megfordulók szintén varkocsba font hosszú hajat viseltek. Végül időben és térben egyaránt e két esemény között, a Jászfényszaru határában eltemetett férfi, a díszes leletek sírban dokumentált helyzete alapján, életében szintén hosszú, varkocsszorítókkal díszített hajat viselt.

Írta: Schilling László régész-muzeológus, Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság