„- Te szegény fiú, hogy lehet az, hogy emlékeztél rá, hol van a Pecsét, amikor én magam sem tudtam felidézni?
- Ó, királyom, ez könnyű volt, hiszen majd mindennap használtam.
- Használtad, és mégsem tudtad elmondani, hol van?
- Nem tudtam, hogy ezt keresik. Nem írták le nekem a külsejét, felség.
- Akkor miként használtad?
Tomnak az arcába szökött a vér.
- Beszélj, derék fiú, ne félj semmitől - mondta a király. - Mire használtad Anglia nagy pecsétjét?
Tom, szánnivaló zavarában hebegett egy pillanatig, majd kibökte:
- Diót törtem vele!”

(Mark Twain: Koldus és királyfi)

Ugye, ismerős a történet? Két megszólalásig hasonlító kisfiú, Tom, a koldus és Edvárd, a walesi herceg szerepet cserélnek, és ebből izgalmas bonyodalmak támadnak. A királyfi származását végül egyetlen dologgal, a nagypecsétnyomóval sikerül igazolni, amit korábban egy falra függesztett páncélban rejtett el a palotában. A rejtekhelyet Tom is ismerte, aki gyakran elővette a betűkkel és rajzolatokkal cirkalmazott holmit – amelynek eredeti rendeltetéséről sejtelme sem volt ­– hogy megtörje vele a zsebébe rejtett diószemeket. Ez a vaskos tárgy mentette meg végül a trónörököst a koldusgúnyától.

Kép: Edvárd walesi herceg. Flamand mester, 1546 k. A kép forrása: Wikipedia

A regény mese és valóság izgalmas elegye. A főhős, Edvárd, VIII. (Tudor) Henrik egyetlen fia, még gyermekként, alig tízévesen került a trónra, és igen fiatalon, tizenhat esztendős korában hunyt el. De vajon honnan merítette a diótörőként szolgáló pecsétnyomó sztoriját a neves amerikai szerző? Valóban használhatták a tipáriumokat (pecsétnyomókat), ezeket a fontos hatalmi szimbólumokat ilyen profán célokra?

A híres magyar műgyűjtő, Szalay Ágoston (1811–1877) szenvedélyesen szerette az „egyszerű házi élet,” mai kifejezéssel a mindennapok történetének használati tárgyait. Régi mézesbáb-sütőformák, cserép- és rézedények, pecsétnyomók után kutatott, amerre csak megfordult.  Egy-egy értékesebb zsákmány megszerzésének kalandos históriáját Imre fiának is elmesélte, aki később, 1894 és 1916 között a Nemzeti Múzeum főigazgatója lett. A múzeumigazgató Szalay Imre (1846–1917) jegyezte le, hogy édesapja hogyan találta meg Zrínyi Ilona pecsétnyomóját. A gyűjtő Szalay még joghallgató korában, egy kis Gellért-hegyi viskóba betérve látta meg a nem mindennapi kincset. A tárgy akkori tulajdonosa egy szegény asszony volt, akinek fogalma sem lehetett a hosszúkásforma vastárgy egykori jelentőségéről, ugyanis mozsártörőnek használta. Az ifjú gyűjtő öt ezüst húszast ajánlott fel a konyhai eszköznek sem utolsó nemzeti ereklyéért, mire a szegény asszony kapva kapott a jó vásáron.

Kép: Zrínyi Ilona pecsétnyomója. Magyar Nemzeti Múzeum, Pecsétnyomó Gyűjtemény. Dabasi András felvétele

Zrínyi Ilona pecsétnyomója Szalay Ágoston halála után, csodálatos gyűjteményének 1463 másik darabjával együtt, a Nemzeti Múzeumban nyert méltó elhelyezést. Thököly Imre feleségeként használta a fejedelemasszony, 1682 őszétől, abban az időszakban, amikor férje a felső-magyarországi fejedelem címet viselte. A házaspár pecsétlői egyszerre, egy műhelyben készültek el. Thökölyének csak lenyomata maradt fenn. Zrínyi Ilonáénak acélból készült nyomólapján, a pecsétmezőben, füzérdíszes keretben négyeit pajzsban a Zrínyi és Thököly család egyesített címere látható. Körötte mondatszalagon a következő felirat olvasható: HELENA ZRINY C[elsissimi] P[rincipi] E[merici] T[hököli]- P[artium] R[egni] H[ungariae] D[omini] C[onsors]. Zrínyi Ilona, a felséges Thököly Imre fejedelemnek, Magyarország részei urának felesége.

Kép: Zrínyi Ilona pecsétnyomója. Magyar Nemzeti Múzeum, Pecsétnyomó Gyűjtemény. Dabasi András felvétele

Szalay Imre 1877-ben vetette papírra a pecsétnyomó történetét; Mark Twain műve 1881-ben látott napvilágot. A tengerentúli írófejedelem – noha sokat utazott és Európában is megfordult – nemigen hallhatott a magyar fejedelemasszony pecsétnyomójáról. Mégis, a néhány év eltéréssel megjelent két történetből egyazon tanúság vonható le: a tárgyak jelentősége, társadalmi funkciója nincsen kőbe vésve. Ami egyesek számára a legféltettebb státuszszimbólumok egyike lehet, az mások számára semmi egyéb, mint egyszerű, dió- vagy mozsártörésre felettébb alkalmas eszköz.

T. Orgona Angelika, Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár

Irodalom:

Mark Twain: Koldus és királyfi. Budapest, 2012.

Szalay Imre: Szalay Ágoston régiséggyűjteményének ismertetése. Századok 1877 (9.) 586–598.

T. Orgona Angelika: Pecsételés, pecsétkészítés a Rákóczi-szabadságharcban. Turul 2004 (77.) 116–134.