A Magyar Nemzeti Múzeum 1837–1847 között felépített palotájára az 1836. évi XXXVII. törvénycikk biztosította az anyagi fedezetet: az országgyűlés 500,000 forintot  szavazott meg e célra. Az építkezést a reformpolitikus Kossuth Lajos határtalan lelkesedéssel üdvözölte a Pesti Hírlap hasábjain, számára a múzeum már ekkor a nemzeti haladást jelképezte, s bízott abban, hogy „a szükséges költségek meg fognak adatni”. Számított a nemzet nagylelkűségére, József nádor, a múzeum főkurátora „csüggedhetetlen buzgalmára” és az építész Pollack Mihály  tehetségére. Az épület ezeknek köszönhetően föl is épült, s a történelem folyamán a nemzetté válás, a polgári nemzettudat, a nemzet szabadságának, az önálló nemzeti kultúra  igényének szimbólumává vált.

Ludwig Rohbock: A Magyar Nemzeti Múzeum (forrás: MNM online katalógus)

A pompás klasszicista palota viszont egy elhanyagolt telken, külvárosi környezetben állt, Mátray Gábor (1846-tól a könyvtár őre) megfogalmazásában  „a  küludvar terét homokbuczkák, dudva, kóró és vadnövények undokiták,” egyetlen fa sem díszítette a teret, annál több volt viszont a szemétdomb. Tovább rontották a képet a heti vásárokból „elszabadult marhák és baromfik” (a Kálvin teret akkoriban Szénapiacnak nevezték) amelyek gyakran a múzeum épülete körül kószáltak. Kövezet hiányában a múzeumot vagy porfelhőkön át lehetett látni, vagy sárban kellett csúszkálni előtte, három oldalról csak ócska deszkapalánk vette körül. Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc alatt nem javult a helyzet: népgyűléseket tartottak a homlokzat előtt, az udvaron toborzás folyt, itt gyakorlatoztak a nemzetőrök. 1849 júliusában Haynau csapatai vették birtokba a területet, katonai társzekerek, marhacsordák állomásoztak itt.

A Nemzeti Múzeum 1843-ban kinevezett igazgatója, Kubinyi Ágoston mindent megtett a helyzet megváltoztatásáért, szívügye volt a múzeum környékének parkosítása. A területrendezésre, fásításra  több terv is született, de pénz hiányában nem valósult meg ezekből semmi. Miután hivatalos úton Kubinyi nem ért célt, nem tudott pénzt szerezni a tervekhez, kénytelen volt más utakat keresni. Az egyik ötlete a leendő park javára rendezett koncertek szervezése volt a múzeum épületében. Bár a parkosítást a hangversenyek bevételéből teljes egészében nem lehetett finanszírozni, kezdeményezése mégis komoly eredményeket hozott. Ennek a próbálkozásnak következményeképpen ugyanis a Magyar Nemzeti Múzeum díszterme a főváros első jelentős koncerttermévé vált. Kubinyi engedélyért fordult a Helytartótanácshoz, hogy a múzeumkert megszépítésére „zenélyeket” szervezhessen, s „röpke” két év alatt az engedélyt meg is szerezte. Az első koncertekre 1852-ben került sor. Ezeken műkedvelők és hivatásos muzsikusok váltották egymást. Az operaáriákat és nótákat szavalatok követték, elhangzott Beethoven Leonóra-nyitánya is két zongorán, nyolckezes átiratban, de Rossini Tell Vilmosának nyitányát négy zongorás változatban is meghallgathatta a közönség. Miután a befolyó összeg kevésnek bizonyult, Kubinyi más bevételi források után nézett: egy 29 tagú „választmányt” hívott össze a kert létesítésére, s közadakozásból kívánta a már rendelkezésre álló terveket megvalósítani. Ez hosszú ideig tartott, s a sajtó gyakran kárhoztatta a késlekedést. Az adakozási akció viszont könyvelhetett el sikereket „az egész nemzet becsületére”: először Egressy Sámuel facsemete küldeménye érkezett meg Kiskunlacházáról, de mások is dotálták ily módon a kertalapot. Így került sor az első fák ültetésére 1855-ben. A múzeumépületet körülvevő vaskerítés viszont csak 1865-re készült el  (Ybl Miklós tervei alapján Kern István lakatos kivitelezésében), részben ez is közadakozásból.

Pesky József: Kubinyi Ágoston, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója (forrás: MNM online katalógus)

Kubinyi hangversenyrendezői akciója viszont szerencsésen találkozott a Nemzeti Színház zenészeinek törekvéseivel. Az Erkel Ferenc vezénylete alatt működő zenekar külföldi mintára – és Liszt Ferenc biztatására – filharmóniai társaságot hozott létre. Fennmaradt Doppler Ferenc és Károly 1853 decemberében Lisztnek küldött köszönő levele: „Ön ébresztette fel bennünk a szikrát, hogy kíséreljünk meg mindent, ami csak lehetséges, azért, hogy hazánkban a tartalmas,valódi zene iránti érzéket sokéves álmából újra felébresszük. Miután visszatértünk Németországból, közöltük zseniális Erkelünkkel az Ön nézeteit, s ő, lelkes művészi érzékkel azonnal magáévá tette az ügyet. Zenekarunk több művészével tevékenyen összefogva (…) filharmónikus koncerteket hoztunk létre.” Nyugat-európai tanulmányútjukat követően 1853. augusztus 30-án a Doppler-fivérek valóban levélben fordultak Kubinyihoz, kérve, hogy a múzeum dísztermében évenként  4-6 zenekari hangversenyt rendezhessenek, „nehogy művészi tekintetben a kül- és belföld művelt városai mögött maradjunk.” Levelükben rögtön érdekeltté kívánták tenni az igazgatót annak hangsúlyozásával, hogy a bevétel egy részét  a múzeumi kerti sétány  kialakítására ajánlják fel. Kubinyi Ágoston kapott az ajánlaton, s immár közösen kérelmezték a koncertengedélyt a Helytartótanácstól. 1853 októberében a Nemzeti Színház zenekarából alakult bizottság körvonalazta a koncertekkel kapcsolatos jogait és kötelezettségeit – s ezt az okmányt tartjuk azóta is a Filharmóniai Társasága alapokmányának. Az aláírók Erkel Ferenc első karmeser, Doppler Károly és Doppler Ferenc karmesterek, Huber Károly zenekari igazgató, Eisler Lipót első fagottos, Ridley-Kohne zenekari igazgató, Suck Lipót első gordonkás, Pfeiffer Antal első mélyhegedűs voltak.

Első koncertjükre a múzeum dísztermében 1853. november 20-án került sor. A műsort Beethoven VII. szimfóniájával kezdték, majd elhangzott Mozart Don Juanjából Donna Anna 2. felvonásbeli áriája („Aria di bravura”) Luisa Lesniewska előadásában, a közkedvelt szerző, Mendelssohn Nászindulója, végül Meyerbeer Struensee nyitánya. A koncert sikeres volt, Erkelt többször is visszatapsolták. Ettől kezdve rendszeresen zajlottak a díszteremben a filharmóniai koncertek, sorra léptek fel a kor nagy művészei, a közönség kedvencei. Erkel összesen 41 előadást dirigált a múzeum dísztermében 1865-ig, de a nemzetközileg körülrajongott Liszt is hangversenyezett a múzeumkert javára. Az 1850-es évek koncertjein olyan művészek szerepeltek, akiknek már a neve is biztosította sikert. Hollósi Kornélia, Markovics Ilka nótázása, Suck András tárogatóestjei divatot teremtettek, innen indult diadalútjára a „megreformált” tárogató. A korban betiltott Rákóczi-induló is többször felhangzott 1859-60-ban. Hogy a cenzúra ne köthessen bele, Berlioz „Pesti emlék, transcriptio a Rákóczi-induló felett” címmel mutatták be, s a közönség minden alkalommal tombolva követelte az ismétlést. A dísztermi koncertek elegáns társasági eseménynek számítottak, a Nemzeti Múzeum az ország zenei életében is meghatározó szerepet játszott, befolyásolta a közízlést. Bár ez egyfelől hatalmas eredményt jelentett, az eredeti célt, a parkosítás költségeinek előteremtését a koncertekből befolyó összeggel nem sikerült elérni.  A szűkös költségvetés állandó problémát jelentett, az adományok, a termény- és virágkiállítások  bevételei ha segítettek is, soha nem biztosítottak elegendő bevételt a múzeum céljaira. Mégis, a múzeumi koncertek a magyar zenekari kultúra fellendülését bizonyítják, s ebben  elévülhetetlen érdemeket szerzett Kubinyi, aki a Filharmóniai Társasággal együttműködve magas színvonalú koncertéletet tudott teremteni Budapesten. Szükségből erényt kovácsolt, amire a mai napig is büszkék lehetünk.

Szerző: Radnóti Klára, MNM Újkori Főosztály