Ülőhely-história a Magyar Nemzeti Múzeum parkjában

Az öreg, kedves Múzeumkertben mindennek megvan a története. A Pollack Mihályhoz és Ybl Miklóshoz köthető kerítésnek éppúgy, mint a Múzeum körúti nagy kerti kapuk melletti őrházaknak vagy a kert különböző pontjain álló szobroknak. Ebben az írásban a Magyar Nemzeti Múzeum parkjának padtörténelmét mutatjuk be. – Merthogy ilyen is van! Igazi helytörténet: ülőhely-história.

Amikor az első padok nyomát keressük a Nemzeti Múzeum kertjében, akkor az e telken található régi múzeumépület, a korábbi érseki palota barokk kertjéig kell visszamennünk az időben (a 18. század utolsó harmadába). Minden bizonnyal már ebben a magánparkban voltak pihenésre alkalmas ülőhelyek, valószínűleg kőből faragottak. Véleményünk szerint ezeket láthatjuk az 1819-ből – tehát már a múzeumi birtoklás idejéből – származó (felmérési) helyszínrajzok egyikén. Talán ezeken helyet foglalva tanult az egyetemi ifjúság, amely a múzeum épületét és kertjét is látogatta ebből a célból, már az 1820-as években is.

A múzeumtelek (a korábbi érseki kert) helyszínrajza 1819-ből, melyen fel-feltűnnek padok is (részlet, MNL Országos Levéltár)

Az 1830-as évek derekán aztán eltűnt az egykori kert, hiszen egy jelentős részét a Pollack Mihály tervei szerint felépült múzeumpalota foglalta el, és amit nem foglalt el az épület, azon a telekrészen is elpusztult a növényzet, megszűnt a park és építési terület lett. A Nemzeti Múzeum impozáns otthona 1847-re készült el, környezetének méltó rendezésére azonban még évekig várni kellett. Végül közadakozásnak köszönhetően, 1855-1857 között alakíthatták ki azt az angolkertet, amely már az első években a pestiek kedvelt sétálóhelyévé vált. Direkt nem pihenőhelyet írtunk, mert kezdetben a Múzeumkertben nem voltak padok vagy székek, amelyekre leülhettek volna. Igaz, ez sem jelentette teljesen, hogy nem találhatott a kertben ülő alkalmatosságot az ott sétáló. Néhány faragott gránitlépcső-darab ugyanis feküdt a parkban, amelyre le lehetett ülni (valószínűsíthetően a kert hátulsó vagy oldalsó felében). Ezek még a reformkor jeles szobrászának, Ferenczy Istvánnak a budai műhelyéből származtak és az általa tervbe vett grandiózus Mátyás-emlékmű talapzatának elkészült elemei voltak. 

A Családi Kör 1865/44. számához fénykép után készült metszet a Sándor utcai Képviselőházról, 1865 (MNM Történelmi Képcsarnok) E képen ábrázolták először a múzeumkerti padot. Ekkor már legalább 20 db volt a kertben.

1861-ben érkezett el az idő, hogy elhelyezzék az első padokat a kertben Demidoff Kornélia hercegnő 120 forintos adományának köszönhetően. Az adományozó hölgy filmvászonra is kívánkozó életéről csak annyit, hogy egy orosz hercegi családból származott (néha ennek ellenére grófnőként említették) és éppen néhány nappal padadománya előtt történt meg vele az a találkozás, amely végül az oltárig vezetett. Történt ugyanis, hogy 1861. május 10-én a Magyar Nemzeti Múzeum épületéből kísérték utolsó útjára az országgyűlés pártvezérét, Teleki László grófot. A százezres gyászoló tömegben, az életveszélyes tolongásban Thaisz Péter földbirtokos a hercegnő segítségére sietett és az ismeretségből szerelem szövődött. Elképzelésünk szerint e találkozáskor a tömegből kiszabadulva egy padot kereshettek az elalélt Kornélia asszonynak (31 éves özvegyasszony volt már ekkor), de nem találhattak.

A hercegnő adományából 10 pad készülhetett, három évvel később pedig már a duplájáról írt Bolond Miksa c. élclap, amely a padok változatos közönségéről is igazi tablót adott. Később folyamatosan nőhetett a számuk, hiszen az 1880-1881-es kertrendezés idején már 73 db meglévő „lóca” felújításának szükségességéről szól a Fővárosi Közmunkák Tanácsának (FKT) egyik jegyzőkönyve. Ekkor számozták be őket, legalábbis a fizetős padokat, merthogy a múzeumkerti pihenésért ettől kezdve zsebbe kellett nyúlni. Kezdetben, 1880-tól 2 krajcárt kellett fizetni egy ülőhelyért és az FKT ekkor azt is előírta, hogy „…a kertben felállítandó 60 pad, 3-3 ülőhelyre felosztassék”, kikötve ugyanakkor a „közönség szabad használatára” szolgáló padok biztosítását, azaz olyanok elhelyezését, amelyek ingyenesen igénybe vehetőek.

Padjegy az 1880-as évekből (FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Valószínűleg ezek számát úgy kaphatjuk meg, hogy a 73-ból kivonjuk a 60 db 3 ülőhelyes padot. Az így tervbe vett 13 db ingyenes kerti bútor azonban nem biztos, hogy mind elhelyezésre került. Alacsony számuk mindenesetre mindig panaszra adott okot, erről hamarosan említést is teszünk. Nem csodálkozhatunk viszont ezen, hiszen az 1880-as évek elejétől a Múzeumkertben az ülőhelyek üzleti vállalkozás tárgyává váltak. A pénzt az ülőhelyért egy vállalkozó szedte, aki évente egy meghatározott összeget fizetett ezért, és bérleti szerződése alapján neki kellett gondoskodnia a padok és székek karbantartásáról is. (Úgy tudni, hogy először az Erzsébet téren – a mai Deák téren –, majd a Városliget „szebb pontjain” kellett fizetni az ülőhelyért, ezután került sorra a Nemzeti Múzeum kertje.) 1882-ben már biztosan ez a szisztéma működött, Temesváry Rudolf évi 60 forintot fizetett a múzeumnak a padok bérleti jogáért. 1885-ben Fleischmann Emil lett a bérlő (ld. 100 forint/év), akinek kertészeti cége gondoskodott a Múzeumkert fenntartásáról. Pár évvel korábban Fleischmann még Wéber Károllyal közös cége végezte el a park átfogó rendezését. Néhány évvel később Buchwald Sándor vasbútorgyáros lett az ülőhelyek bérlője a Múzeumkertben, aki ezt megelőzően a Duna-korzó, az Erzsébet tér és a Városliget területére is szerzett koncessziót a várostól. Ezt megelőzően, az 1880-as évektől a kertben a korabeli fotógráfiák és egyéb források szerint már volt néhány ruganyos támlájú öntött ún. Buchwald-szék a kert két kis köröndjén, a külső sétányokon pedig ágacska-típusú padok sorakoztak. Az 1880-as évektől a képi források szerint ezek a padok voltak a jellemzőek, de valószínűleg a kezdetektől is ez az öntött vas kerti bútortípus lehetett a meghatározó a parkban. Nem tudjuk, hogy az első padok pontosan honnan származtak, milyen gyártmányok voltak; véleményünk szerint Kern József pesti lakatosmester műhelyéből kerülhettek ki. Kern az 1850-es évek virág- és kerti terménykiállításain – melyeket a Magyar Nemzeti Múzeumban rendeztek meg – kerti bútorait is bemutatta. Teóriánkat erősítheti, hogy ő készítette el 1865-ben a Múzeumkert ma is álló vaskerítését. 

A Múzeumkert külső sétányain állították fel az ágacska-típusú padokat, illetve a Kazinczy-és a Berzsenyi-szobor köröndjein voltak a Buchwald-székek elhelyezve, 1888 (részlet, MNL Országos Levéltár)

Itt közelebbről látszik az ágacska-pad és rajta a pad sorszáma, 1888 (részlet, BFL/Fortepan – Klösz György felvétele)

A múzeumkerti látogatók tehát az 1890-es évektől a Buchwald-néniknek nevezett szépkorú hölgyektől vehettek jegyet, akik éberen figyeltek arra, hogy senki se üljön le a fizetős padokra és székekre ingyen. Információs tábla viszont még nem figyelmeztette a múzeumpalota körül pihenni vágyókat e kötelezettségükre, legalábbis 1897-ig biztosan nem, amikor ennek szükségességét pl. a Pesti Napló újságírója erősen javasolta. A kor legolvasottabb napilapja ebben az évben, június 16-i számában ezzel kapcsolatosan egy megtörtént esetről is beszámolt. A padjegyért fizetendő két krajcár ugyan aprópénznek számított – bár azt a jegy hátoldalán jelzett szabály szerint minden újabb leülésnél elvileg meg kellett váltani, egy nap tehát akár több alkalommal is, és ez esetben már a sok kicsi valóban sokra ment –, de ha nem volt éppen pénz a kertben sétálónál, akkor így is kellemetlen helyzetbe kerülhetett. Ezt történt pl. 1897 júniusában, amikor egy németül beszélő úri hölgy mit sem tudva arról, hogy az ülőhelyért fizetnie kell, megpihent az egyik padon, mint kiderült, azért, hogy megvárja a férjét. Nem sokkal később azonban már lépett is hozzá a bőrtáskás, jegyárusító nénike és kérte a két krajcárt. A fiatal grófné zavarba jött és mindenét átkutatta, de hiába, nem volt nála semmi pénz! A kellemetlen helyzetből időközben megérkező férje mentette ki a két krajcárt kifizetve, aki nem volt más, mint a már akkor neves politikus, volt kultuszminiszter, Apponyi Albert gróf. A padjegyről mit sem tudó hölgyet Mensdorff-Pouilly Klotild hercegnőnek hívták, aki egy lotaringiai arisztokrata családból származott, nem is akármilyenből, hiszen édesapjának Viktória angol királynő az első unokatestvére volt. Az ülőhelyért való fizetés azonban később is okozott kellemetlenséget. Az I. világháború idején a Nemzeti Múzeum környékén több hadikórház is működött és előfordult, hogy a sebesült katonák közül többen a Múzeumkertbe mentek levegőzni. Amikor azonban leültek egy padra, akkor tőlük is rögtön kérték – az ekkor a pad használatáért járó 4 fillért. Miután erről a méltatlan helyzetről a Múzeum vezetése tudomást szerzett rögtön kihelyeztek a kertbe néhány olyan padot, amelyeket kifejezetten a katonák vehettek igénybe, amint azt a rápingált írás is jelezte: „Csakis sebesült és ülő katonák” részére. 

Az I. világháborús katonáknak felállított pad a Múzeumkertben, 1915 (BTM Kiscelli Múzeum – Müllner János felvétele)

A múzeumi park ülőhely-használata később is hasonló volt, az 1920-as években csupán annyi változás történt, hogy a főváros megváltotta a Buchwald-bérszékeket és ettől fogva piros-sárga-kék szalaggal (tehát a budapesti trikolórral) jártak a Buchwald-nénik, egyforma fekete bőrtáskát hordva magukon. Ezidőtájt egyre többször szerepelt a már korábban is szóba jött két probléma: az ülőhely ára és a Múzeumkert nyitvatartása. A Budapesti Hírlap egyik számában olvashatjuk, hogy 1927 nyarán a Nemzeti Múzeum kertjében a padülés nyolc, a székülés tíz fillérbe került. Ezek az árak ugyan más fővárosi parkoknál jutányosabbnak számítottak, de a fő problémát az jelentette, hogy alig volt ingyenes pad és így a pihenőparkban számosan egyszerűen nem tudtak lepihenni (annak idején még nem lehetett a földre leheveredni, de nagyon sokáig még fűre lépni is tilos volt). 1927 novemberében már a fővárosi közgyűlésben is foglalkoztak ezzel a kérdéssel.

Pásztor Árpád ifjúsági regényének egyik részlete (a Pesti Napló 1930. szeptember 28-i számából)

Több ingyenes ülőhely biztosítása szerepelt – már alighanem nem először – az indítványban, de ha lett is több, azok aztán nem igazán a legjobb helyre kerültek. 1933-ban a Magyar Hírlap szerkesztőségébe beküldött, majd publikált panaszlevélből tudjuk, hogy az ingyenes padok (mindössze 8 darab) a mai Pollack Mihály tér felőli részen álltak az ott található illemhely két oldalán (2-2), továbbá a Kertészház mellett, egy szemétdomb közelében (4). Az ülőhelyekért egészen 1948-ig kellett fizetni, ekkor vált ingyenessé a Múzeumkertben is.

Egy új korszak kezdődött ezzel a padhasználat terén is, de ahogy a „fordulat éve” Magyarországon igen szörnyű rendszerhez vezetett, úgy a múzeumpalota környezetében is bizonyos szempontból hasonlóan szomorú helyzet állt elő az 1940-es évek végétől. Röviden úgy lehetne ezt összefoglalni, hogy elkezdődött a székek és padok nagyarányú rongálása, megjelent a Muziban a vandalizmus. Korábban nagyon vigyáztak a padokra, a téli időszakra védett helyre (általában épületen belülre) szállították őket és folyamatos volt a karbantartásuk.

A Múzeumkert télen, 1930-as évek (MNM Történeti Fényképtár) E fénykép tanúskodhat arról, hogy bár a kerti bútorokat télre védett helyre szállították, egy-két pad azért kint maradhatott. A képen látható az a kerti információs tábla, amely a következő szöveggel kezdődött: „Tilos a kerti padokat és székeket helyükről elvinni…”

Egyedül a természeti csapások okoztak kárt – nagy ritkán –, pl. 1913 szeptemberében, amikor több nagy fa is kidőlt, az egyik állítólag nyolc vaspadot tört szét teljesen. Igazán megdöbbentőek ma is azok az adatok, amelyeket a padok rongálására vonatkozóan a múzeumi irattár 1952-1953-as anyagában találunk. Fülep Ferenc főigazgató 1952 májusában a következőket jelenti a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának: „1950 nyarán még 67 ép pad volt a kertben, abból 1951-ben összetörtek 20 db-ot, már a mostani tavaszon 4 db-ot. Ha igy megy jövőre egyetlen pad a kertben nem lesz.” A Gazdasági Hivatal kapcsolódó kimutatásából az is kiderül, hogy a padok mellett 41 db kerti szék volt ekkor, amiből kettő már korábban rossz állapotba került, másik kettőt pedig rongálás miatt kellett bevenni, így 37 db szék volt kihelyezve a Múzeumkertben. A következő év márciusából pedig egy újabb levéllel találkozunk, amely immár az 1952-es teljes év rongálását közölve megjegyzi, hogy már csak 30 db pad és 20 db szék áll a kertben pihenni vágyók rendelkezésére. A Nemzeti Múzeum vezetése a VIII. kerületi Tanácstól kért segítséget, mert nem tudta finanszírozni a padok és székek ilyen léptékű javítását és pótlását. (Ettől kezdve vált használatossá, majd egyre kedveltebbé a múzeumlépcső, mint ülő-, illetve pihenőhely. Elsősorban persze a fiatalság körében; sok középiskolás és főként egyetemista pl. itt tanult.)

A múzeumlépcső a 20. század második felében (és tovább…) a fiatalság kedvelt pihenő- és tanulóhelyévé vált (MNM Történeti Fényképtár)

Az első pozitív eredményt a padállomány bővítésének frontján nem egy tervszerű és jelentős számú új ülőhely létesítése jelentette a Múzeumkertben, hanem az ekkor még a Nemzeti Múzeum épületében működő Országos Széchényi Könyvtár által létrehozott Park-könyvtárnak volt köszönhető, amelyet a Kazinczy-szobor környezetében helyeztek el. Ennek közelében pedig több pirosra festett padot telepítettek a következő felirattal: „Olvasók részére fenntartva”. A katonák után tehát az olvasók is dedikált (funkcionálisan használandó) padokat kaptak a Muziban.

A múzeumkerti Park-könyvtár, közelében az olvasók padjával, 1955 (MNM Történeti Fényképtár)

Az Olvasók padja a Nemzeti Múzeum raktárában, 2016 (MNM Történeti Tár – Debreczeni-Droppán Béla felvétele)

Az írott és nyomtatott forrásokból úgy tűnik, hogy az ülőhelyek számának jelentős növelésére 1955 szeptemberéig kellett várni. A változást a FŐKERT hozta meg, amely ekkor Budapesti Parkfenntartó Vállalat névre hallgatott, és amely két évvel korábban vette át – sok más budapesti park után – a Múzeumkert közvetlen kezelését. Az új kerti bútorok megjelenése azonban nem okozott felhőtlen örömöt a múzeum vezetésének, amely panasszal is élt, hiszen korábban, a kert átadásakor megegyeztek: amennyiben a Vállalat a kerten belül bármilyen építkezést vagy változtatást eszközölne, előzetesen meghallgatja a Nemzeti Múzeum vezetőségét is.

Az 1955-ben felállított betonasztal és lócái a Múzeum utca felőli részen (BFL, FŐKERT fotóarchívum). A Bródy Sándor utca felőli részen lévő darab 2018-ig „díszítette” a kertet.

Ez pedig elmaradt, amikor az intézmény megkérdezése nélkül betonlócákat és -asztalokat helyeztek el a kertben. A betonlócákat (padokat) még elfogadhatónak tartotta a múzeumvezetés, de az asztalok elhelyezését már nem, sőt kijelentette, hogy nem is járul hozzá, mert szerinte azt „ezekután ebédlőül használnák fel”. A Múzeum ennek figyelembevételét kérte, de úgy tűnik, hogy nem akceptálták a kérést, mert a következő évtizedekben is ott álltak a kertben, sőt az utolsó ilyen kis betonasztal két lócájával egészen 2018-ig a helyén maradt. A kerti bútorok egyébként eddig az ideig nagyrészt a régi alaptípusokat jelentették, azaz az ágacska-típusú padok és a Buchwald-székek lehettek többségben, bár már korábban is bekerült egy-egy más típusú pad, és főként a kert hátsó részében több rozoga, „öreg” pad is volt, az egyik ilyenről Pásztor Árpád A Muzi c. ifjúsági regényében is megemlékezett.

A régi kerti padok és székek 1956-ban a Múzeumkertben ásott lövészárkok elé kerültek fedezékként funkcionálva (MNM Központi Adattár)

Az 1960-as években aztán, bár kertrendezésre ekkor még nem került sor, de a múzeumi park hangulata lassan megváltozott. Az említett régi típusú bútorokat ebben az évtizedben váltották fel végleg a Múzeumkertben a legutóbbi nagy kertrendezésig fellelhető csővázas, akkor még sárga-fekete színezésű léces „Írószer”-, „Szentendrei”- és „Tóth”-típusú padok. Ha a 60-80-as évek fotóit ilyen szempontból vizsgáljuk, akkor azokon az is jól látható, hogy padokon kívül azért székekből is volt jónéhány szétszórva a kertben. Ez a megjelölés – szétszórva – egyébként jellemző volt a kert 20. század második felében tapasztalható képére. Mivel a padok (és a székek) többsége nem volt rögzítve, így azokat a kertlátogatók ide-oda hurcolászhatták. Voltak, akik az árnyékba, s voltak, akik a napra cipelték a kiválasztott széket vagy padot. Ezt 1945 előtt a kerti információs táblán külön tiltották, és a szabályok betartására a parkőrök is felügyeltek, akik azonban szépen lassan eltűntek a fővárosi közparkokból, a Múzeumkertben az 1970-es évek elején véglegesen. Ettől kezdve a már említett új típusú utcabútorok amortizációja gyorsult fel, egyrészt a rongálás, másrészt a folyamatos karbantartás hiánya miatt. 

A székeket (és a padokat) a kertben igény szerint ide-oda hurcolászták, így pl. a füves részekre is, melyekre elvileg még lépni sem szabadott volna (1970-es évek, BFL, FŐKERT fotóarchívum)

A padok és a székek tulajdonképpen a hanyatlás, a közállapotok lenyomatává váltak a Múzeumkertben is. A „mindig van lejjebb” közkeletű megállapítás azonban padtörténelmünkben is valósággá vált. Az 1990-es években ugyanis a park déli felének jelentős része építési, felvonulási területté vált, ami a játszótér eltűnése, illetve az aljnövényzet pusztulása mellett azzal is járt, hogy a területről eltűnt a kerti bútorzat, azaz a pihenőhelyek. Az épület egy évtizedig elhúzódó nagyrekonstrukciója után sem került sor az egyébként tervbe vett kertrendezésre és a parknak ez, a Múzeum utcai oldala nagyrészt parkolóvá vált (2016 júliusáig). Arra, hogy újra le lehessen pihenni ezen a területen egészen 2019-ig kellett várni.

A megújult Múzeumkert új Buchwald-típusú kerti bútoraival 2019 áprilisában (a Múzeum utca felől, Debreczeni-Droppán Béla felvétele)

A Múzeumkert az utóbbi években megújult és a másfél-két évig tartó történeti kertrekonstrukció egyik eredményeként tarthatjuk azt is számon, hogy a kert újra tele van padokkal (80) és székekkel (20). A Buchwald-típus vált most egyeduralkodóvá és láthatóan egyre többen pihennek meg a Muzi új-régi bútorain. És ez korántsem az ülőhely-história vége, csak egy újabb korszaka, vége ennek az írásnak van.

Írta: Debreczeni-Droppán Béla - történész, Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum