Baják László: Emlékek és naplójegyzetek 1989-ből

Baják László munkatársunk, a Történeti Tár főmuzeológusa 1989-ben (érzékelve a korszak sorsfordító, történelmi jelentőségét) naplóírásba fogott, feljegyezve az országos ügyekkel kapcsolatos élményeit, valamint személyes emlékeit. A Közös Időnk – 1989 oldalunkon hétről hétre az általa vezetett napló részleteit követhetjük nyomon, modernizálva, blog formájában.

XX. rész

Október hónap már nemcsak a jelenről, de a történeti múltnak, különösen 1956 emlékezetének birtokbavételéről is szólt. 1956, a hivatalosságban már nem volt ellenforradalom, de még forradalom sem. Népfelkelés volt, amelynek élén Nagy Imre elvtárs állt, aki a szocializmus hibáinak kijavításán, reformokon dolgozott. A mozgalom a szektás kommunisták merevsége miatt változott felkeléssé és a felkelők szélsőjobboldali radikalizálódása miatt kellett buknia. Az 1989-es reformkommunisták számára, akik éppen október 7-én alakították át a pártállami Magyar Szocialista munkáspártot (MSZMP) Magyar Szocialista Párttá (MSZP), tökéletesen megfelelt ez a magyarázat. Ebbe a kompromisszumba persze a Nagy Imrét kivégeztető Kádár Jánosnak szimbolikusan is „bele kellett halnia”, hiszen a rendszerének legfőbb legitimációja éppen az 1956-os felkelés vérbefojtása volt. A múzeum igyekezett elébe menni az eseményeknek és igazodni a feltételezett politikai elvárásokhoz. Szikossy Ferenc igazgató (már inkább úr, mint elvtárs), nem engedte ki a kezéből ezt a kényes feladatot, és október 11-ére elkészítette az ország első olyan 56-os kiállítását, amely már nem ellenforradalomként taglalta az eseményeket. Óvatos tablókiállítás volt ez, kevés szöveggel, de fotókkal, újságokkal és röplapokkal. Az előkészületekre azért volt némi rálátásom, mivel nyár óta én kezeltem az ország talán legnagyobb 1956-os röplapgyűjteményét. Gyűjtésüket már 1956 végén elkezdték, majd nagyon sok bűnjelként lefoglalt példánnyal is gyarapították, de egészen a kiállításig, ha nem is zárt, de lényegében titkos, nem kutatható gyűjteménynek minősült. Nekem kellett tehát a kiállításhoz prezentálni az anyagot, amelyre végül csak a szolidabb tartalmúak kerülhettek ki, kellően kiemelve Nagy Imre és közvetlen párthíveinek tevékenységét. Csak félfordulat volt ez, ám engem mégis némi elégtétellel töltött el, mivel lassan közeledett ahhoz a valósághoz, amit többek között apám izgatott elbeszéléseiből szűrhettem le. Egyetemistaként ő ott volt a kezdeteknél, a Műszaki Egyetem forró hangulatú október 22-i nagygyűlésén és részt vett a másnapi tüntetéseken is, ahol Nagy Imrének még nem sok szerep jutott. Már nem emlékszem, hogy a kollégák vagy egyetemi évfolyamtársak hívtak, hogy menjek ki október 23-án a Kossuth térre, mert Szűrös Mátyás a nemrég megválasztott ideiglenes köztársasági elnök ünnepélyesen kikiáltja a köztársaságot. Nem nagyon értettem a dolgot, hiszen az országgyűlés már október 18-án eldöntötte, hogy az ország államformáját népköztársaságról köztársaságra változtatja, azaz az egész akció teátrális formaságnak tűnt. Történészként persze értettem, hogy az 1949-es „népköztársaság” eredetileg a kommunista diktatúra eufémisztikus megnevezése, ám az átlagemberek nem nagyon érezték a két elnevezés különbségét. Később arra gondoltam, hogy az egész csak arra jó, hogy minél kevesebb szó essen 1956 valódi eseményeiről. Voltak persze nem hivatalos megemlékezések is a forradalom helyszínein, de általában kevés résztvevővel, mivel október 23-a ekkor még nem volt munkaszüneti nap. A parlament előtt viszont sokan voltak, mert sokakat engedtek el a munkahelyeikről.