BAJÁK LÁSZLÓ: EMLÉKEK ÉS NAPLÓJEGYZETEK 1989-BŐL

Baják László munkatársunk, a Történeti Tár főmuzeológusa 1989-ben (érzékelve a korszak sorsfordító, történelmi jelentőségét) naplóírásba fogott, feljegyezve az országos ügyekkel kapcsolatos élményeit, valamint személyes emlékeit. A Közös Időnk – 1989 oldalunkon hétről hétre az általa vezetett napló részleteit követhetjük nyomon, modernizálva, blog formájában.

XIII.

Júliusban peregrinációval indult el a 12. művelődéstörténeti nyitott egyetem. Kosáry Domokos régi peregrinus diákok példájával búcsúztatott bennünket az egyetem Szerb utcai épületében. Előbb a híres bányászati akadémia hűlt helyét kerestük fel Selmecbányán. A szép bányaváros most szürkének és szomorúnak mutatkozott. Aztán a régi diákok útját folytatva átmentünk a krakkói egyetemre, és   tisztelgő látogatást tettünk Báthori István sírjánál a Wawelben. Krakkó után aztán nekivágtunk a keletnek, az egyre archaikusabb képet mutató Galiciának. Keresztül vágtunk az I. világháború véres csataterein, ahol arra gondoltam, hogy a nagyapám is harcolt, mígnem orosz fogságba nem esett. Przemysl erődvárosa után értük el az a 1945 óta Galiciát is kettévágó szovjet határt. Bár meghívó levelünk volt a lembergi egyetemtől (másként nem is mehettünk volna), a sok sorban állás és ellenőrzés miatt mégis keservesen lassú volt a határátkelés. Azt hiszem, hogy Lengyelországból jövő magyarokként határozottan gyanúsnak minősültünk. Végül azonban mégis beléphettünk Kelet-Európába, és így pár hónap alatt saját szememmel tapasztalhattam meg, Ausztriától Ukrajnáig a szakadék mélységű különbségeket, amelyek a XX. század során úgy felszabdalták az egykori közép-európai Monarchiát. Gyalázatos utakon, végtelen lassúsággal haladtunk Lemberg (akkoriban: Lvov) felé. A „monarchia stílusú” egyetemi város a szovjet időkben milliós szocialista iparváros lett. Késő éjszaka lett mire keresztül vergődtünk a gyárakkal és lakótelepekkel telerakott külvárosokon. Az egyetemi kollégiumban már nem is vártak bennünket. Hajnal lett, mire ágyba kerültük, és így igazán csak másnap „csodálhattuk” meg a kollégiumi szobáinkat, a sodronyos ágyakat, a nem záródó ablakokat, a még véletlenül sem egyforma lépcsőfokokat. Az igazi sokk azonban a vízhiány volt. A különböző városnegyedek felváltva, csak pár órányi vízellátást kaptak naponta. Később az egyetem vendégeiként városnézésen és díszebéden vettünk részt. Harmadnapra „Verecke híres útján”, érkeztünk Kárpátaljára. A hosszú úton farigcsált vers részletéből az is kiderül, a hangulatom nem volt felhőtlen:

„Lenin neve virít a fákon

Harminc népet összemosva

Ő tekint szét a sziklákon

Lent lapít a cifra béke

A nagy, lomhán szürke tájon”

Ungváron a kollégium éjszakai portását nem értesítették jövetelünkről, aki így csak hosszas rábeszélés után engedett be az épületbe, hogy legalább fedett helyen, a földön tölthessük az éjszaka hátralévő részét. Július 7-én érkeztünk meg a tiszadobi Andrássy kastélyba, a nyári egyetem színhelyére. Aznap kaptuk a hírt, hogy Nagy Imre bírósági rehabilitálásának napján meghalt Kádár János. Egy drámaírótól ez is hatásvadász lett volna, de az élet még erre is rádobott egy lapáttal, ugyanis négy nappal később megérkezett Budapestre George Bush, az Egyesült Államok elnöke. A rendszerváltás ilyen töményen szimbolikus jelei határozták meg a nyári egyetem hangulatát.