Történetek a Magyar Nemzeti Múzeum Állandó Régészeti kiállításából
Egy korábbi bejegyzésben írtunk arról, hogy akadnak olyan múzeumi tárgyak, melyek már valamilyen okból kifolyólag nem állnak rendelkezésre, ellenben mégis sikerült róluk fontos adatot fellelni. Most egy pozitívabb éllel megfordítjuk a témát: elveszettnek hitt műtárgyat találtunk meg újból.
Kralovánszky Alán 1955-ben felkereste a Hajdú-Bihar megyei Ártánd közelében működő kavics- és homokbányát. A Magyar Nemzeti Múzeum későbbi főigazgatója nem véletlenül látogatott ki decemberben Magyarország egyik legtávolabbi szegletébe, ahol a magyar-román határon – annak meghúzásakor – épp a bánya területe miatt lett egy kis kitüremkedés kelet felé. A debreceni Déri Múzeum munkatársaként jól tudta, hogy Felbermann Lajos és Liebermann Jenő bányájában már a ’30-as évektől rendszeresen kerülnek elő különböző korú leletek a kitermelés közben.
A Magyar Nemzeti Múzeum legújabb kori Iratgyűjteményében található egy megsárgult, szakadt irat, amin egy távirat üzenetének az átirata olvasható, sokszorosított technikával. A levélpapíron Az Est című napilap budapesti szerkesztőségének címe szerepel, a rövid üzenet pedig a következőből áll:
„Távol a város pihegő nagy teste.
Fölötte fénypára remeg”
Az Árpád-kori magyar történelem nagy alakját, III. (Nagy) Bélát 1196-ban, nyilván saját kérésére, királyi módra, a királyi jelvényeinek másolataival temették el a székesfehérvári királyi bazilikában (Az utóbbi időkben felmerült, hogy a sír nem Béláé, hanem Könyves Kálmáné lenne. Ez a feltevés azonban több ok miatt is erősen megkérdőjelezhető, lásd az irodalomban Buzás Gergely - Kovács Olivér 2019). A temetkezés legkülönösebb sajátossága, hogy a halott jobbjában a szokásos országalma helyett egy kizárólag egyházi összefüggésben értelmezhető körmeneti keresztet találtak.
Az avar korszak több mint két évszázadon keresztül határozta meg a Kárpát-medence korabeli viszonyait. Az akkor élt emberekről és mindennapjaikról, a régészeti és történeti adatok együttes felhasználásával tudunk képet alkotni.
Minden év október 23-án számos helyen: köztereken és épületeken találkozunk lyukas közepű magyar zászlóval. Miről is van szó? 1956. október 23-án kitört a magyar forradalom és a magyar nép szabadságharca a szovjet megszállás ellen. Az egyetemisták békés tüntetésével induló felkelés hamar nagy tömegeket mozgatott meg, akik a szovjet kommunista jelképek megsemmisítését követelték. Budapesten több ezer vörös zászlót égettek el, vörös csillagot vertek le, és Rákosi, Marx, Engels, Lenin és Sztálin képet semmisítettek meg.
Az ellenfél fejének levágása és trófeaként, azaz győzelmi jelvényként történő felmutatása az emberiség történetének olyan antropológiai állandója, azaz visszatérő jelensége, amelynek előfordulását a legkülönbözőbb kultúrákból és korszakokból ismerjük. A Biblia nyomán az egyik legismertebb ilyen história a Salome bosszúvágyának áldozatul esett Keresztelő Szent János fővétele, de jól ismert a Betulia városát ostromló Holofernész lefejezésének ószövetségi históriája is, akinek levágott fejét a hős Judit kitűzte a városfalra, s így futamította meg az ellenséget (Jud 14.1).
A Dunántúlon a kora vaskor (Kr. e. 800-450) sok egyéb más mellett a művészet és az ábrázolások terén is új korszakot jelentett. Ennek egyik jele, hogy az itáliai népekkel (venétekkel, etruszkokkal) kialakított szoros kapcsolat révén egyre nagyobb kedv mutatkozott a szlovéniai, délkelet-ausztriai és dunántúli térségben arra, hogy állat- és emberalakokat ábrázoljanak, sőt valódi történeteket jelenítsenek meg különböző felületeken. Az emberábrázolásoknak igen változatos formáival lehet találkozni.
