Báthory István Erdély fejedelme és Lengyelország királya 1586. december 12-én hunyt el kedvelt grodnói vadászkastélyában. Az uralkodó betegségeiről, haldoklásáról és halálának körülményeiről rengeteg ismerettel rendelkezünk a boncolási feljegyzéseknek, valamint a király kezelésében részt vevő két, itáliai orvosának írásos vitájának köszönhetően.
Angyal, Nápoly, 18. sz. vége, MNM Ltsz.: 2001. 2. 5.
Ha keltákról esik szó, általában véres kezű druidák és levágott, guruló fejek szoktak először az ember eszébe jutni – a fejkultuszról már nem is beszélve. De valóban beszélhetünk ennek létezéséről a késő vaskorban?
A késő vaskori kelta temetkezési szokások és túlvilági képzetek megismeréséhez az őskorban egyedülálló módon már nemcsak a régészeti leletanyag jelent forrást, hanem – kellő forráskritikával kezelve – az antik szerzők leírásai által is betekintést nyerhetünk a korabeli hitvilágba.
A régészeti kiállítás római termében a látogató egy újjáépített kétkerekű utazókocsival találkozik, amely egy budakeszi római kori temetkezésben feltárt fogatos jármű rekonstrukciója. Az utazókocsik sírba tételének szokása idegen a jellemzően visszafogott mellékletadást követő „római” típusú temetkezésektől. Nem is valódi „rómaiak” ápolták ezt a költséges rítust, hanem az Északkelet-Dunántúlon élő kelta eraviszkuszok kora császárkorban élő elitje.
A mostani koronavírus járvány miatt úgy érezhetjük, hogy egy kataklizma részesei vagyunk. Ilyenkor még inkább érdeklődünk a múlt iránt és feltesszük a kérdést: mikor lehetett hasonló vészhelyzet? Ilyen szempontból érdekes lehet, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum mikor volt korábban, a jelenlegihez hasonlóan, járvány miatt (rendkívüli intézkedéssel) zárva tartva. A cikk a 2020. április 2-án megjelent blogbejegyzés aktualizált változata.
Most, amikor a járvány itt ólálkodik körülöttünk és sokakat tragikus módon elragad, eszembe jut Hamlet shakespeare-i kérdése és Ingmar Bergman filmje. A Hetedik pecsétből tudjuk, hogy hiába kitűnő játékos a Lovag, a Halállal vívott sakkjátszmában a végső győzelem sosem lehet az övé. A középkori Haláltánc (danse macabre) ábrázolások szereplői közé korra, nemre, társadalmi pozícióra való tekintet nélkül előbb-utóbb mindenkinek be kell állni a sorba. De Bergman egy kis reménysugarat nyújt: a Művészet kicselezheti az elmúlást.
Illyés Gyula Lélekbúvár című színdarabját 1948 novemberében mutatta be a Magyar Színház. A szatirikus vígjáték elsősorban a pszichoanalízist gúnyolja ki. Az itt látható felvétel a darab főpróbáján készült, Mészáros Ági és Major Tamás színészeket a Magyar Nap című képes napilapnak dolgozó fotóriporter, Ráth Károly örökítette meg. (A riport további felvételeit megtekinthetik a Magyar Nemzeti Múzeum online adatbázisában.)
A halotti maszk évszázadokon át a személyes és a közösségi emlékezetkultúra fontos kellékeként szolgált Európában. Az emberi arcról, mint a lélek és a test tükréről az utolsó utáni pillanatban készült gipszlenyomat abszolút hű képmásként volt hivatott megőrizni az elhunyt arcvonásait és emlékezetét. A halotti maszk ezáltal par excellence relikvia, amely arra rendeltetett, hogy kultusztárggyá váljon. Épp ezért főleg nevezetes személyiségekről, már életükben ünnepelt művészekről, politikusokról és uralkodókról készültek halotti maszkok.
1930-ban a grazi Joanneum múzeum cserére ajánlott fel egy díszes bronz zablát a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Mivel a 2. világháborúban a Nemzeti Múzeum főigazgatóságának iratanyaga nagyrészt megsemmisült a tranzakció részleteit homály fedi, az azonban bizonyos, hogy a zabla és alkatrészei a következő évben Budapestre kerültek. A kora vaskor magyar és nemzetközi kutatói 1939-ben, Gallus Sándor és Horváth Tibor monográfiájából értesülhettek a múzeum gyűjteményének új darabjáról, ami a szerzők véleménye szerint Magyarország területéről származik.
