A mai alkalommal egy különleges régészeti lelet-típust, az állatalakot mintázó és szarvakat a központba állító agyagszobrokat és azok természettudományos vizsgálati eredményeit mutatjuk be. Ezek a tárgyak a mindennapokon túlmutató, különleges cselekmények, rítusok kellékei lehettek, és a szarvasmarha háziasításához és az élelemtermelés kezdeteihez köthetők Európában az időszámítás előtti 6. évezred elejétől kezdődően.
„Elolvadt a világ,
de a közepén,
anya ül és ott ülök
az ölében én.”
(Zelk Zoltán: Este jó, este jó…, részlet)
Enea Grazioso Lanfranconi (1850–1895) idegen hangzású neve a mai köztudatban már alig él – jól lehet, igencsak érdemes a „rehabilitációra”! Egy tragikusan rövidre nyúlt életpálya sokszínűségét fokozottan árnyalja a különböző szakmai berkekben való fel-felbukkanása, melyek között a dunai vízszabályozás, művészettörténet, térképészet és régészet is szerepelnek.
„Az igazán nagy ember úgy használja a cserépedényt, mintha ezüstből volna…” (Seneca)
Közismert, hogy az első cserépedényeket tömegesen a kora neolitikum időszakában kezdték "gyártani". Készítőik még nem voltak a kerámia előállításra szakosodott iparosok, csupán az agyag előkészítésének, formázásának és díszítésének fortélyait jól ismerő emberek.
Az agyagedények kezdetben gyakorlati célokat – tárolásra, ételkészítésre, főzésre, tálalásra, fogyasztásra – szolgáltak. Döntően puritán kivitelűek voltak, reprezentációs szerepet csak elvétve töltöttek be. Csupán az újkőkor késői időszakától kezdtek egyre inkább szemet gyönyörködtetővé válni.
A leendő sárospataki Rákóczi Látogatóközpont és Látványtár területén 2019 óta zajló régészeti feltárások leletei között több, fehér alapszínű, ónmázas díszedény, úgynevezett habán kerámia található. Hasonló fajansz árukat kezdetben Svájc, Németország és Tirol vidékén meghonosodó, kis, zárt anabaptista közösségek készítettek. A 16. században Közép-Európában is megjelenő újkeresztény mesterek nagyobb számban különösképp az erdélyi és észak-magyarországi régiókban telepedtek le.
Káposztástészta vagy grízestészta – és sorolhatnánk, milyen ételeket kedvelt Kádár János a legenda szerint. A puritánságáról elhíresült pártvezér valóban szolid hétköznapokat élt meg: minden nap fél három körül ebédelt, a pártszékház büféjéből hideg ételt vittek fel a kollégái, rumos teát ivott hozzá. Az első időkben este otthon a feleségével meleg ételt fogyasztottak, majd a házvezetőnőjük nyugdíjazása után, az 1980-as években a Külügyi Szálló Munkácsy Mihály utcai éttermében vacsoráztak egy függönnyel elválasztott kis teremben; a hétvégi ebédeket is itt költötték el.
Írott források hiányában talán éppen a kora középkori ember étkezési, táplálkozási szokásairól tudunk a legkevesebbet. Pedig kevés erre utaló forrásunk alapján az ember akkor is szeretett enni-inni, és egy-egy ünnepi alkalommal ő is igencsak megadhatta ennek a módját. Az avar kor ünnepeit sajnos nem ismerjük. Mint minden mérsékelt égövi kultúrában, valamilyen téli napéjegyenlőség ünnepe a Kárpát-medencében élő népeknek is lehetett, a fény születését valószínűleg az avarok is lakomázással, vigassággal ünnepelték.
