„Távol a város pihegő nagy teste.
Fölötte fénypára remeg”

A nagyvárosok gazdag tárházai a metaforáknak, az emberi test pedig szóképek gyakori, mindenki számára érthető fogalmi kerete. A város észlelésének a mottóban idézett megfogalmazása Miklós Jutka, a „Holnaposok” közé tartozó ifjú költő, később hivatásos fotográfus 1908-ban A Hétben megjelent verséből származik, de a város emberi tulajdonságokkal való felruházására, az antropomorfizmusra megannyi irodalmi példát hozhatnánk Franz Kafkától kezdve Márai Sándoron át Konrád Györgyig. A testmetafora több – pl. vallási-filozófiai, politikai stb. – értelmezési keretbe illeszthető, s az utóbbi évtizedekben tudományágak határain átnyúló, számos vizsgálódási szempontot, módszert felvető érdeklődést váltott ki. Az emberi test és működése szimbolikus jelentései vizsgálatának egyik, időben az ókorig visszanyúló terepe a várostörténet.

Az iparosodás robbanásszerű változásán átesett 19. századi nagyvárosok a növekedés és az azzal járó állandó mozgás következtében a káosz élményét váltották ki lakóikból, ami a várost kritikai vizsgálat tárgyává tette. A problémák azonnali, helyi megoldására törekvő gyakorlat helyébe a „kritikai várostervezés” lépett. Az urbanisták számára a városnak, ennek az összetett, folytonos interakciókból álló hálózatnak a szabályozásához ideálként szolgált az emberi test a maga funkcionálisan rendezett működésével. A század második felétől a városról való beszédnek nálunk is otthonossá lett metaforájává vált az emberi test, s nem csak Budapest, de a nagyobb vidéki városokra vonatkozóan is, ahogy az egy Pécs közegészségügyéért aggódó 1898-ban írt cikkből is kiderül: „a fa, a bokor, a sok zöldlevél a város beteg tüdejének az orvosa, az ápolónője, az orvossága, mindene. Csak ebből sokat, nagyon sokat, mert a város tüdeje nagyon beteg.” (Pécsi Napló, 1898. nov. 25. 4.)
1. kép: A város tüdeje: sétány a Városligetben, háttérben a Vajdahunyad vára mögötti, mesterséges, ún. polgári jégpálya melegedője. Müllner János felvétele, 1917 körül, zselatinos ezüst papír pozitív, 17 × 23 cm, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, ltsz.: 899/1948

2. kép: A város gyomra: a Vásárcsarnokhoz tartozó Duna-parti idénypiac. Látkép a Ferenc József (ma Szabadság)-hídról. Balogh Rudolf panorámafelvétele, 1910-es évek eleje. Eredeti negatív, 29,7 × 8,5 cm, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, ltsz.: 79.819

A 19. század embere számára a mozgás alapélményét leképező antropomorf városképben kiemelt szerepet kaptak a szív és a vérkeringés motívumai, utóbbiak a közlekedés, az életerő áramlásának megfelelőiként, az előbbi pedig mint a várostest centripetális és centrifugális mozgásának centrumát képező főtér, városközpont. Ez a várost az állandó mozgással azonosító nézet olvasható ki a Párizsért rajongó kitűnő tárcaíró, Borostyáni Nándor pesti bulváréletet bemutató 1873-ban megjelent írásából, amelyben a Váci, Üllői, Kerepesi utak és a Király utca Belváros felé tartó forgalmát érzékelteti:

„A nagy városok utcáin lüktető forgalom pezsgése, s az emberi szervezetet éltető vérkeringés között meglepő hasonlatosságot talál az alapos figyelő. Nem maga a nagyvárosi cirkuláció folytonossága az, mely ez összehasonlításra okot nyújt, hanem sokkal inkább ama rendszeresség, mely a metropolisok forgalmát jellemzi. Mert mint az emberi test száz meg száz apró véredény mellett nagy ütereket, hatalmas, s az egész testet befutó vércsatornákat is mutat föl, úgy még a legóriásibb világvárosoknak is megvannak a maguk fő közlekedési vonalai, melyekben összpontosul az összes forgalomnak legalább is háromnegyed része. Sőt, minél nagyobb a város, annál hatalmasabb a forgalom főere. (…) S valamint a szív az, melyben szakadatlan körfutamban találkozik a ki- és betóduló véranyag, úgy a nagyvárosok központja: a legbelsőbb negyedek azok, melyek valamennyi irányból magukba gyűjtik a forgalom egész élénkségét, hogy azt újra ugyanannyi irányban kiszivárogtassák magukból.” (Vasárnapi Ujság, 1873. márc. 30. 149.)

Ahogy arra Graham Clarke felhívja a figyelmet, a fényképezés akkor jött létre, amikor az iparosodás, a városok növekedése, s mindezek hatása már jelentős művészi és irodalmi érdeklődést gerjesztett. A technika lehetőségeinek függvényében a fényképészek is igyekeztek választ adni a változó városélmény megörökítésének problémájára. A korai – 1860-as, 1870-es évekbeli – magyarországi fényképes veduták a város természetének mozgásban megnyilvánuló sajátosságát nem voltak képesek visszaadni, a hosszú expozíciós idő miatt az csak elmosódott foltokban jelentkezett volna a képeken. Az utcákon áramló forgalom és a város emberi dimenziója majd csak a századforduló körüli és utáni évek budapesti képein érhető tetten.

3. kép: A város szíve: a Ferenciek tere. A Nereidák kútja körül látható négyzetrács arra utal, hogy a kép festmény alapjául szolgált. Klösz György felvétele, 1880 körül, albumin, 25 × 19 cm, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, ltsz.: 2000.571

4. kép: Artériák: a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződése. A Divald és Monostory cég felvétele, 1906, celloidin, 21,5 × 15,5 cm, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, ltsz.: 83.1088 
 

Pásztázó tekintet

A fotográfia a kezdetektől fogva a vizuális érzékelés teljességének visszaadására törekedett, s ebbeli iparkodásának a térélményt nyújtó sztereóképek, a színeket felidéző festett képek mellett része volt a panorámafénykép is, amely viszont kitűnő válasz volt a 19. század közepi városfogalom vizuális megragadásának problémájára: testként rögzítette a várost, átfogta annak teljességét, szinte kézzel foghatóvá tette másik fő jellemzőjét: méretét és „sűrűségét”.

Bizonyos értelemben a fényképezés maga a panoráma szülötte. A szót a mindent (pan) és látványt (hórama) jelentő görög szavak összekapcsolásából az ír festő, Robert Barker alkotta meg a 18. század közepén találmányának, Edinborough-t bemutató hatalmas, kör alakú festményének elnevezésére. Képével óriási népszerűséget és vagyont szerzett. A licencet a kontinensen Pierre Prévot vitte sikerre. Egyik asszisztense, egy fiatal tájképfestő továbbfejlesztette a találmányt: hangokkal, fényekkel elevenítette meg hatalmas festett tablóit, félelmetesen valós illúzióját keltve Napóleon csatáinak. Bemutatóját diorámának nevezte el, s a találmány népszerűsége olyan vagyont biztosított, ami lehetővé tette számára, hogy teljesen kutatásainak szentelhesse figyelmét, amelynek gyümölcsét már róla nevezik majd el. Az ambiciózus asszisztenst Louis-Jacques Mandé Daguerre-nek hívták, s az új találmány a dagerrotípia volt. Az első panorámafényképet azonban Henry Fox Talbot készítette 1845-ben.

A több részből álló, összehajtogatható, nagy szakértelmet követelő panorámafénykép virágkora Magyarországon az 1860-as években köszöntött be, amikor megindult a majd világvárossá váló Budapest gyorsléptű növekedése. A hosszú, 120 fokot, vagy még többet, technikától függően akár 360 fokot átölelő panorámafényképek munkára fogták a perifériális látást, de – mivel az emberi szem aktív látószöge 50 fok körül van – teljes befogadásuk igazából csak a valódi tájéhoz hasonlóan, pásztázó tekintettel lehetséges. Bár számos technikai újítás született a tájat fürkésző szem mozgásának követésére, a panorámakép készítésére gyártott rotációs vagy forgólencsés kamerával Magyarországon csak a 19. század végén kezdtek fényképezni, addig a fotográfusok egyenkénti expozícióval készített képekből állították össze összehajtogatható panorámáikat. A kültéri fényképezés amúgy is sok nehézséggel járó procedúrája mellett az elkészült felvételek pontos illesztésével is bajlódni kellett.

A nagyvárosiasságot hangsúlyozó képeken terpeszkedő hatalmas, a horizont teljes elfoglalására törekvő házsejtekből álló várostest felidézte mindazt a képzetet, ami az iparosodó, egyre zsúfoltabb városok tapasztalati képéhez kapcsolódott. A város távoli szemlélése ugyanakkor biztosította a szem uralmát, megszelídítve a várost jelentő káoszt, feltárva annak organikusan működő szervrendszerét.

A 19. századi magyar panorámaképek sztárja a drámaian változó Budapest volt, mely gyönyörű fekvésének köszönhetően olyan kitűnő felvételi pontokkal rendelkezett, mint a Gellérthegy és a Várhegy.

A különböző időszakokban készült panorámafelvételek képet adnak a város kiterjedésének és városiasságának növekedéséről – vagyis mennyiségi és minőségi gyarapodásáról –, mintegy vizuális megfogalmazásai a világvárosi öntudat formálódásának. A sáros, szabályozatlan Duna partján elterülő kettős várost ábrázoló korai képek után az 1885-ös Országos Kiállításra, majd a millenniumra készülő fővárost mutató panorámákon a szaporodó hidak, a klasszicista Dunasort maga mögé utasító elegáns szállodasor, majd a provinciális hangulatú régi Belváros helyén emelkedő, egész egykori terek helyét betöltő tornyos, kupolás paloták, a kikötők, malmok, látványa már az európai nagyvárosok sorába illeszkedett, fejlődése tempójának amerikai jelzőjét büszkén, horizontig terjedő kiterjedését, „határtalanságát” könnyedén viselő nagyvárost mutatják.

5. kép: Buda panorámája a Ferenc József (ma Belgrád) rakpartról. Jobbra a piaci sátrak mögött a belvárosi, egykori Hal teret határoló házak, a görög–macedón templom tornyai látszanak. Ismeretlen fényképész felvétele, 1875 körül, albumin, panorámakép, 13,7 × 10,5 × 5 cm, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, ltsz.: 110/1957 ​

6. kép: Pest panorámája a Gellérthegyről. Kozmata Ferenc panorámafelvétele, 1882 körül, celloidin, 35,5 × 26 cm × 5 cm, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, ltsz.: 2342/1962 a-e ​

A városegyesítés korának a kariaktúrák által fiatal lányként ábrázolt Budapestje a századfordulóra saját vonzerejének teljes tudatában lévő szépasszony testét öltötte.

7. kép: Jankó János karikatúrája, Borsszem Jankó, 1872. nov. 24. ​

8. kép: Faragó József karikatúrája, Borsszem Jankó, 1901. márc. 17.

Írta: Tomsics Emőke, Magyar Nemzeti Múzeum - Történeti Fényképtár

Irodalom:

• Lafferton Emese: Az ember és a társadalom testéről a modern tudományok tükrében. Szakirodalmi áttekintés. Replika, Test/kép, 1997.  28. szám, 39-57.
• Choay, Françoise: The Modern City: Planning in the Nineteenth Century (Planning and Cities). New York, 1969, George Braziller,
• Clarke, Graham: The Photograph, Oxford, 1997, Oxford University Press
• Tomsics Emőke: Budapest Atlantisza. A pesti belváros átalakulása a 19. század végén. Budapest, 2015, Városháza Kiadó
• Rosenlum, Naomi:A World History of Photography, New York, 2007, Abbeville Press Publihers