„Mit bámulsz rajtam? Amilyen én vagyok, olyan leszel. Jobb, ha mondasz egy Miatyánkot.”
„QUID ME MIRARIS QUALIS SUM EGO TALIS ERIS MELIUS LEGE PAT(E)RN(OSTE)R.
1905-ben került be a Magyar Nemzeti Múzeumba az erdélyi Nagyteremiáról (ma: Máriafölde/Teremia Mare, Románia) egy feliratos, valószínűleg szerzetesi sírt jelölő tégla. A tárgy Klein Mihály szőlőjében bukkant napvilágra és, Klein felesége ajándékozta a múzeumnak.
A Barbaricumi Gyűjtemény különlegesebb tárgyai közé tartozik egy római területen készített, ép állapotban fennmaradt, sima felületű, zöld patinával borított bronz kéz. Hossza 12,8 cm, szélessége 5,6 cm, falvastagsága 3-7 mm. Kissé sematikusan, jobb kézfejet és alkart ábrázol csukló fölöttig. Az alja kifelé hajló, vésetten rovátkolt perem. Az alkari és csuklói rész belülről üreges a tenyér közepéig. A belső falon és alján ólomnyomok, foltokban és darabokban. A kéz tartása felemelt, tenyérrel kifelé fordított, felmutató három ujjal, ún. „eskü” tartásban.
A hunokkal új divat is érkezik keletről: magas, torzított koponyájú nők aranyveretes fejdíszekkel, diadémokkal, vörös kövekkel dúsan berakott különböző ékszerekkel. Ezek egyik legjellegzetesebbike a cikáda, azaz kabóca alakú ruhakapcsoló tű volt.
A tiszta ezüst élénk, csillogó, fehér színű termés nemesfém. Az arannyal ellentétben csupán elsődleges lelőhelyein, erekben, fészkekben, üregekben fordul elő. Puha, könnyen megmunkálható, jól nyújtható. Fajlagos ellenállása alacsony, jól visszaveri a fényt, kiváló hő- és elektromos vezető. Hátránya, hogy a levegőben lévő kén-hidrogén hatására sötét színű bevonat képződik a felületén, színét elveszti, valamint gyorsan kopik. Szilárdságát más fémekkel lehet fokozni. Legjobban a rézzel, fele arányban vegyítve válik tartóssá, és még jellegzetes színét is megőrzi.
Egy elveszett késő római kori lelet Dunaújvárosból |
Történetek a Magyar Nemzeti Múzeum Állandó Régészeti kiállításából
Régészeti leletek virtuális bemutatása talán abból a szempontból fűszerezhető egy kicsit tovább, hogy górcső alá veszünk olyan tárgyakat, melyek valamilyen sajnálatos okból már nem lelhetőek fel a múzeum gyűjteményében – így a szó szoros értelmében „virtuálisakká” váltak.
A honfoglalás korából ránk maradt tárgyak közül talán a tarsolyok a legközismertebbek. Ezek a bőrből készült, korabeli „táskák” az övről lógtak le, és tulajdonosaik a tűzgyújtáshoz szükséges szerszámokat (csiholóvas, kovakő, tapló) tartották bennük. Az évszázadok alatt a szerves anyagból készült, fémdíszek nélküli tarsolyok csak ritkán őrződnek meg a talajban, de a lényegesen tartósabb anyagból készült nemesfém veretekkel vagy lemezekkel ékesített példányok is ritkaságszámba mennek.
