Itt a farsangi időszak, de sajnos az idén nem szólhat a vidám együttlétről, mert a mindnyájunkat érintő járványhelyzet ezt nem engedi. A farsangi maszkok helyett egészen más maszkokat kell most nap, mint nap hordanunk, amit az előbbivel ellentétben nem szívesen teszünk, de szükséges és kötelező. Nem marad más, mint visszaidézni magunkban az óvodai és iskolai farsangokat, jelmezversenyeket… Én is ezt fogom tenni, viszont amit ezzel kapcsolatosan elmesélnék, az azt hiszem, legfeljebb kis családomnak lenne érdekes.

A Nemzeti Múzeum számos olyan emléket őriz a két világháború közötti időszakból, melyek az olasz és a magyar nemzetek kapcsolatának tanúi. Ezek közül a Múzeumkertben ma két mellszobor található Alessandro Monti báróról és Giuseppe Garibaldiról (a Forum Romanumról származó oszlop jelenleg restaurálás alatt áll). Ezeken túl  említhetünk két emlékkiállítást is a húszas-harmincas évekből: az egyiket Dante Alighierinek, a másikat Garibaldinak szentelték. E tárlatok megszervezésében nagy szerepet vállalt a kor olaszbarát társasága, a Korvin Mátyás Egyesület.

Mostanában egyre több tudományos publikáció jelenik meg az őskori örömünnepekről, a számos vendég részvételével zajló és nagy mennyiségű étel-ital fogyasztásával járó lakomákról. Az ilyen közös étkezések nem a létfenntartásról, hanem a családi vagy társadalmi kapcsolatok alakításáról vagy megerősítéséről szóltak.

Mindnyájunkban él egyfajta kép a régészekről. Sokakban felötlik a filmvászonról ismert Indiana Jones alakja, de hallani olykor – nem kifejezetten a megbecsülés hangján – a kapirgáló régész kifejezést is. A valóság természetesen sokkal árnyaltabb annál, mint amilyen képet egy sarkított elképzelés, vagy vélemény sugallhat. Valószínűleg kevesebben vagyunk olyanok, akik a múltat kutató régészt mai világunk modern, digitális eszközeivel, módszereivel kapcsoljuk össze.

Háromezerkétszáz évvel ezelőtt furcsa látvány tárult volna elénk a Margit-sziget partján: egy őszülő hajú, mély sebhelyekkel borított férfi, kivont bronzkardot tart görcsösen a kezében, miközben üveges tekintettel nézi a hullámzó Dunát és számukra érthetetlen szavakat mormol maga elé. A fegyver nem mindennapi darab, a késő bronzkori Dunántúl egyik legtehetségesebb mestere készítette, aki inas korában hosszú évek vándorlása alatt tanulta ki a fémműves mesterség fortélyait az Alpok legendás bronzműveseitől. Ez a kard az egyik kései munkája volt.

A Kárpát-medence történetének egyik legmeghatározóbb mozzanata volt az újkőkori életmód megjelenése, amely i.e. 6000–5800 körül az első földművelő és állattenyésztő közösségek dél felől, a Balkán-félsziget irányából történő bevándorlásával vette kezdetét az Alföldön (Körös kultúra) és a Dunántúlon (Starčevo kultúra) egyaránt. Az ekkor lezajló életmódbeli, technológiai, és társadalmi változások egyik legfontosabb jellemzője a kerámiakészítés megjelenése volt.

2021-ben ünnepeljük Liszt Ferenc (1811–1886) születésének 210. évfordulóját. A zongoravirtuóz, karmester és zeneszerző-tanár köztudottan a 19. század egyik legnagyobb formátumú művésze volt, aki a gyermek Mozarthoz hasonlóan, meglehetősen korán tett szert népszerűségre. Bár hosszú élete során a kudarcok és botrányok sem kerülték el, talán mégsem túlzás kijelenteni, hogy élete derekára egyfajta „élő kultusz” alakult ki a muzsikus körül.

A Zempléni-hegység és a Cserehát között, észak-déli irányba húzódó Hernád-völgy a történelem folyamán jelentős útvonal volt. Nemcsak kereskedelmi árucikkek (pl. borostyán, szőrme) és hírek mozogtak rajta, hanem hadseregek is. A völgy nyugati oldalán a Cserehát lábánál és lankáin már a neolitikum óta folyamatosnak tekinthető az emberi jelenlét. A terület természetföldrajzi adottságai kedvezőek voltak a földműveléshez, állattartáshoz és a tartós megtelepedéshez.