Háromezerkétszáz évvel ezelőtt furcsa látvány tárult volna elénk a Margit-sziget partján: egy őszülő hajú, mély sebhelyekkel borított férfi, kivont bronzkardot tart görcsösen a kezében, miközben üveges tekintettel nézi a hullámzó Dunát és számukra érthetetlen szavakat mormol maga elé. A fegyver nem mindennapi darab, a késő bronzkori Dunántúl egyik legtehetségesebb mestere készítette, aki inas korában hosszú évek vándorlása alatt tanulta ki a fémműves mesterség fortélyait az Alpok legendás bronzműveseitől. Ez a kard az egyik kései munkája volt. Hibátlan öntvény, tökéletes súlyponttal, borotva éles pengékkel. Harcosunk első hadjáratának majdnem teljes zsákmányát, egy rabszolganőt, kilenc arany karperecet és hozzávetőleg tíz kiló tört bronztárgyat volt kénytelen odaadni érte. A cserét végül sose bánta meg, a kard hűséges társa volt számos kalandban. A fegyverrel megjárta a Balkán-hegység poklát, ahol egy dél-dunántúli törzsfőnök rosszul sikerült büntető hadjáratának végén harcosunk csak kiváló kardjának köszönhette, hogy ki tudta magát vágni az ellenség sűrűjéből. A fegyverrel számos ellenfelet kaszabolt le a ma Börzsönynek hívott hegységben, ami egy rivális klán szállásterülete volt. Tíz év folyamatos csetepaté, vérbosszú és kölcsönös fosztogatások után, tegnap volt velük az utolsó összecsapása, négyszáz bajtársával és egy állig felfegyverzett, alföldi zsoldos csapattal közösen döntő ütközetet vívtak. Ellenségeiket mind egy szálig levágták, földváraikat felgyújtották, kincseiket elvitték... Ha közelebbről láthatnánk a kard pengéjét, jól megfigyelhetnénk rajta a küzdelem forgatagában keletkezett csorbulásokat, melyeket hősünk szokásával ellentétben a csata után nem távolított el. A férfi hirtelen abbahagyta a mormolást és egy jól irányzott mozdulattal a Dunába hajította a kardot. A fegyver a mélybe süllyedt pontosan egy másik kard mellé. Ezt a darabot még apja több évtizeddel korábban ugyanott áldozta a Duna folyó szellemének, amikor úgy döntött, hogy minden dicsőséges és felkavaró élményével együtt végleg maga mögött hagyja a harcos létet…

Akár így is történhetett. A tény viszont az, hogy 1893-ban a Magyar Nemzeti Múzeum két bronzkardot vett Wiesinger Mórtól 155 forintért. A fegyvereket mederkotrás során találták a Dunában, valószínűleg egymás közelében, a Margit-sziget környékén. Mindkét kard a késő bronzkorból (1300/1200-1200/1100 BCE és 1200/1100 BCE) származik, felszíni nyomaik alapján a korszak technológiai szintjének legkiválóbb termékei. A két fegyver számos használati-nyomot, kopásokat és csorbulásokat visel magán. A kopásnyomok valószínűleg hosszú idejű, akár több évtizedes használathoz köthetők. A csorbulások, a legújabb kísérleti régészeti összehasonlító vizsgálatok alapján karddal, tőrrel vagy alabárd-szerűen használt hosszú pengéjű lándzsával folytatott párbaj eredményei. Mindkét dunai kard kiterjedt párhuzamkörrel bír Nyugat-Közép-Európától a Balkánig, ezért nem tarthatjuk kizártnak azt sem, hogy a fegyverek készítői és forgatói hatalmas területeket jártak be. A 19. század óta halmozódó régészeti adatunk van arról, hogy a Duna kiemelt szakrális jelentőséggel bírhatott a késő bronzkori kultúrák szemében. A folyó számos pontján, Dél-Németországtól az Al-Dunáig áldoztak neki, bronzedényeket, lándzsákat, tőröket, páncélokat és kifejezetten nagy számban olyan kardokat, mint a Margit-szigeti darabok. Ezeket a műtárgyakat véletlenszerűen, általában mederkotrás vagy hídépítés során fedezték fel a dunai hajósok.  Az európai, késő bronzkori régészeti kutatásban ugyancsak egyre elfogadottabb az a nézet, hogy a korszakban számolhatunk valódi értelemben vett ütközetekkel vagy kiterjedt háborús időszakokkal. Ennek a lehetősége a közelmúltban felfedezett, a német régészek feltételezése szerint akár 4000 ember összecsapásának helyszíneként szolgáló tollensei csatatér (Németország, Mecklenburg-Elő-Pomeránia) óta nem kétséges.

 A Margit-szigeti, Dunából előkerült kardok (Fotó: Tarbay János Gábor)                                 

Mindezek alapján a Kárpát-medencei késő bronzkori harcosok valószínűleg véres háborúkkal, vándorlásokkal és különleges rituálékkal átszőtt korszak szereplői lehettek. A tetteiket megörökítő történetek, legendák nem maradtak fent, hősi énekeiket később sem jegyezték fel. Fennmaradtak viszont a fegyvereik: harci baltáik, lándzsáik, nyílhegyeik, kardjaik és páncélzatuk, melyeket használat-nyom elemzéssel, természettudományos vizsgálatokkal és kísérleti régészeti kutatással szólaltathatunk meg. 

Csorbulásnyom a szervesanyag markolatos Margit-szigeti kardon (Mikroszkóp-felvétel: Tarbay János Gábor).

Ezek az őskori tárgyak „élettörténetük” összes nyomával együtt talán még hitelesebben szólnak, mintha hízelgő énekmondók dalait vagy a lakomák során önmagukat fényező bronzkori harcosok történeteit hallgatnánk. Erre a feladatra vállalkozik a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tárának egyik legújabb, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal által támogatott, „Késő bronzkori dunántúli fegyverek technológiája, használata és manipulációja” (The Technology, Use and Manipulation of Weapons from the Late Bronze Age Transdanubia) című „OTKA” posztdoktori kiválósági kutatási programja.

„Késő bronzkori dunántúli fegyverek technológiája, használata és manipulációja” OTKA program logója (Logó terv, rajz: Tarbay János Gábor 2020)

A kutatási projekt azt a nem kis célt tűzte maga elé, hogy három éven belül, használati-nyom elemzések és természettudományos vizsgálatok segítségével, elemezze és értelmezze újra a késő bronzkori (1500-900 BCE) Dunántúl fegyverzetét, a tárgyak történetén keresztül pedig bemutassa a korszak hadtörténetét, a fegyvereket készítő és forgató személyek életútját, harcait és különös rituáléit. A kutatási program a Margit-szigeti kardokhoz hasonló legendás leletek nyomába fog eredni, főurak és híres műgyűjtők levelezéseiben fog elmélyedni, a bronzfegyvereket pedig a makroszkópos szinttől az őket felépítő elemekig és kristályszerkezetig fogja vizsgálni. Az OTKA program munkáját, részeredményeit, érdekesebb felfedezéseit a nagyközönség is nyomon követheti majd a Magyar Nemzeti Múzeum online felületein, ismeretterjesztő blogcikkek és rövid videók formájában.

Írta: Tarbay János Gábor - Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár

A munka a “The Technology, Use and Manipulation of Weapons from the Late Bronze Age Transdanubia – Késő bronzkori dunántúli fegyverek technológiája, használata és manipulációja” (Nr. 1349109) c. kutatási program keretében készült ismeretterjesztő írás. A Nr. 1349109 számú projekt a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból biztosított támogatással, az OTK-PD 2020 pályázati program finanszírozásában valósult meg.​

Irodalom:

• Gentile, V., van Gijn, A. 2019: Anatomy of a notch. An in-depth experimental investigation and interpretation of combat traces on Bronze Age swords. Journal of Archaeological Science 105, 130–143.
• Hampel, J. 1893: A M. Nemzeti Muzeumi Régiségosztály szerzeményei az 1893. év első negyedében. Archaeologiai Értesítő 13, 177–180.
• Hermann, R., Crellin, R. J., Uckelmann, M., Wang, Q., Dolfini, A. 2020: Bronze Age Combat: An experimental approach. British Archaeological Research International Series 30, Oxford.
• Jantzen et al. 2011: A Bronze Age battlefield? Weapons and trauma in the Tollense Valley, north-eastern Germany. Antiquity 85, 417–433.
• Mozsolics, A. 1975: Bronzkori kardok folyókból – Bronzezeitliche Schwertfunde aus Flüssen. Archaeologiai Értesítő 102, 3–24.
• Szathmári, I. 2005: Folyókból előkerült bronzkori kardleletek a Magyar Nemzeti Museum gyűjteményében. Bronzezeitliche Schwertfunde aus Flüssen in der Sammlung des Ungarischen Nationalmuseums. Communicationes Archaeologicae Hungariae, 143–166.