Itt a farsangi időszak, de sajnos az idén nem szólhat a vidám együttlétről, mert a mindnyájunkat érintő járványhelyzet ezt nem engedi. A farsangi maszkok helyett egészen más maszkokat kell most nap, mint nap hordanunk, amit az előbbivel ellentétben nem szívesen teszünk, de szükséges és kötelező. Nem marad más, mint visszaidézni magunkban az óvodai és iskolai farsangokat, jelmezversenyeket… Én is ezt fogom tenni, viszont amit ezzel kapcsolatosan elmesélnék, az azt hiszem, legfeljebb kis családomnak lenne érdekes. Remélem azonban, hogy amit a következőkben e témában a Magyar Nemzeti Múzeum múltjából bemutatok, azt sokan találják majd annak!

A Magyar Nemzeti Múzeum Központi Adattára, mint általában a múzeumi hagyományos értelemben vett adattárak alapvetően papíralapú műtárgyakat őriznek, régebben ezt röviden úgy fogalmazták meg, hogy az Adattár a múzeum dokumentációs segédgyűjteménye (benne elsősorban a műtárgyak és leletek múzeumba kerülésére és az intézmény működésére vonatkozó iratokkal, dokumentációval), és bár az adattári gyűjtemények ma már sokkal gazdagabbak és összetettebbek, mint 50-60 évvel ezelőtt, azért ez a meghatározás még ma is nagyrészt fedi a valóságot. Vannak azonban olyan adattári gyűjtemények, amelyek néhány klasszikus – nem 2, hanem 3D-s – műtárgyat is őriznek: ezek jelenleg a Régészeti Adattár Hagyatéki Gyűjteményében és a Történeti Adattár Múzeumtörténeti Gyűjteményében találhatóak. A Hagyatéki Gyűjteményben (nagyrészt) a Nemzeti Múzeum egykori régészeinek irathagyatékát őrzi intézményünk, elsősorban szakmai levelezésüket, illetve előadásaik és publikációik kéziratait. Többek közt Érdy Jánosnak (1796-1871), Rómer Flórisnak (1815-1889), Tompa Ferencnek (1893-1945), Fettich Nándornak (1900-1971) szakmai hagyatéka található itt.

Jómagam azonban most a múzeum Régészeti Osztályának egykori vezetője, a világhírű paleontológus Vértes László (1914-1968) hagyatékára mutatnék rá, abban „rejtőzködnek” ugyanis azok a múzeumtörténeti kincsek, amelyek megidézhetik számunkra a múlt század ötvenes éveinek múzeumi farsangjait.

1. kép. Vértes László és alteregója, 1955 (MNM Központi Adattár és Digitális Képarchívum).

Mielőtt azonban röviden ismertetném e műtárgyakat, megemlékeznék azok alkotójáról, arról az emberről, aki e kötetlenebb intézményi összejövetelek motorjának számított. Vértes egy autodidakta régész volt, aki tanulmányai során csak az érettségiig jutott, mert az orvosi egyetemet anyagi okok miatt két tanév után kénytelen volt otthagyni. Ezt követően sok minden lett: artista, üzemi munkás, kölcsönkönyvtáros, amatőr barlangkutató. Solymári barlangkutatása leleteivel 1942-ben aztán felkereste a Természettudományi Múzeumot, amelynek egy része ekkor (és még később is, a 2000-es évek közepéig) a Nemzeti Múzeum épületében működött. Ezután került be – egyelőre még kinevezés nélkül – a Föld- és Őslénytárba. Ebben az időszakban azonban zsidó származása miatt először internálták (1942), majd utóbb a munkaszolgálatot is megjárta (1944), amelyet többek közt a későbbi neves színésszel és humoristával, Markos Józseffel (1912-1987), művésznevén Alfonzóval együtt vészelt át. A világháború után, 1946-ban visszakerült a Természettudományi Múzeumba, ahol 1947-től 1951-ig a Föld- és Őslénytani Osztályt vezette. 1951-ben került át a Nemzeti Múzeumba, amikor a Magyar Állami Földtani Intézet gazdag (őskőkori) paleolit-gyűjteményét a múzeumba szállították. Ez helyileg annyit jelentett, hogy a múzeumpalota második emeletéről leköltözött a Régészeti Osztály egyik földszinti szobájába. 1954-től az ELTE Régészeti Tanszékén is rendszeresen tartott paleolit kurzusokat, emellett számos régészeti ásatást vezetett és folyamatosan publikált magyar és nemzetközi szaklapokban. Szakmai pályájának csúcsát Vértesszőlős alsó paleolit (mintegy 400 000 éves) lelőhelyének feltárása és feldolgozása jelentette élete utolsó öt évében. A nemzetközi elismertséget is ez hozta meg igazán a számára, hiszen a hihetetlenül gazdag leletanyagban ott volt az előember, a Homo erectus „Sámuel” koponyája. Róla szóló, illetve a vértesszőlősi kutatásainak eredményeit összegző ismeretterjesztő könyve, a Kavics Ösvény kéziratának leadása utáni napokban, 1968. augusztus 20-án váratlanul hunyt el.

Vértes László munkásságának adatai után azonban a kreatív tudósról, a játékos emberről kell szólnunk. Fülep Ferenc főigazgató Vértes ravatalánál is kiemelte, hogy merész, sziporkázó ötletek, megragadó előadásmód jellemezte és azt is, hogy az általa létrehozott kiállításoknál „alkotó fantáziája a merész kezdeményezésekből, a játékos ötletekből soha ki nem fogyott.” (Ld. MNM KAD Múzeumtörténeti Gyűjtemény MT XXV. 611/1969.) A játékosság, a humor persze ott volt mindennapi életében, ezt minden kollégája megtapasztalhatta. Emellé társult még kézügyessége, – és itt jutunk el azokhoz az adattári relikviákhoz, amelyekről ideje elárulnunk, hogy farsangi maszkokról van szó. Pontosabban három színes farsangi álarcról, amelyeket újság és egyéb papírokból készített Vértes. Az egyik Tápay-Szabó Gabriellát (1902-1961), a Történeti Osztály vezetőjét, a másik Mihalik Sándort (1900-1969), a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettesét, jeles művészettörténészünket, a harmadik pedig Török Gyula (1911-1997) régészt, a Régészeti Osztály Népvándorlási Gyűjteményének későbbi vezetőjét ábrázolja groteszk módon, azaz karikatúra-szerűen (adattári számuk sorrendben: Ha 98 VIII. 48-50.).

2a-c képek: ​A Vértes-maszkok: Mihalik Sándor, Török Gyula és Tápay-Szabó Gabriella farsangi (groteszk) álarcai, 1955 (MNM Központi Adattár és Digitális Képarchívum, Fotó: Törő Vivien).

A maszkok mellett közvetlenül nem találunk semmilyen adatot arra, hogy ezek farsangiak lettek volna és mivel adatunk arra is volt, hogy szilveszteri múzeumi bulira is sor került az 1950-es évek első felében, azt sem lehetett teljesen kizárni, hogy szilveszteri alkalomra készültek. Ugyanakkor szerencsénkre maradtak fenn fotók a Vértes-hagyaték egyik mappájában (Ha 96. VII. 44.; ltsz. 1099) az 1955 évi múzeum farsanggal kapcsolatosan (néhány egyidős fotó 2000-ben a Középkori Osztály Lapidáriumi anyagából is előkerült; ebben a Tápay-Szabó-maszkot hibásan Párducz Mihályénak tartották, ld. MT 116/2882/2000). Annak pedig különösen örülhetünk, hogy mindegyik hátuljára fel is írták, hogy mi látható rajtuk. Innen tudhatjuk, hogy Mihalik, azaz „Mihalikarnasszosz” álarca mögé Szabó György (1928-2009) régész bújt (aki 1956 után az Egyesült Államokba emigrált), Tápay-Szabó Gabriellát – akit „Cimi”-nek becéztek és az előadásban Artecimiria Tapaion néven szólítottak – Bikár Fedóra (1931-?) restaurátor jelenítette meg, Török Gyulát pedig Mihalik I.[?] gyakornok játszotta.

3. kép. A Mihalik-álarc belseje a jelenetben elmondandó személyes szöveg cetlijével (Fotó: Törő Vivien)

A farsangi jelenetet Ujkor az ókorban címmel adták elő és mindenkinek konkrét szövege is volt. Az egyik, Mihaliké meg is maradt az álarcába beragasztva. Vértes László fejére is maszk került, de a szerepcsere abban állt, hogy nem ő maga vette fel a sajátját, hanem Radnóti Aladár bőrébe bújhatott. Ez azonban csak a fotózás és talán a próba idejére szólt csak, mert a Radnóti-maszkos fénykép hátuljára azt írták, hogy a szerepet végül Horváth Attila (1935-2003), a kecskeméti Katona József Múzeum későbbi igazgatója, régész vezetője játszotta. Ő egyébként ekkor még csak egyetemista volt. A vele egyidős Németh Annamária („Csibi”) művészettörténész mondta el nekem, hogy László Gyula egyetemi tanítványai is jelen lehettek a farsangokon, így az 1955. évin is. A jelenetben még mások is részt vettek, pl. az ekkor még ugyancsak egyetemista Trogmayer Ottó (1934-2015), a szegedi Móra Ferenc Múzeum későbbi igazgatója és Mócsy András (1929-1987) régész-muzeológus, aki a régészek közül 1945 után elsőként lett akadémikus. Ő egyébként az Újkori Osztályon dolgozó Hegedüsné álarcát öltötte magára és játszotta el Kytharos nejét, Eumancykét. A farsangi előadásban Bikár Fedórán kívül Sikó Éva restaurátor és talán Sztankay Ágnes (1933-2016) restaurátor, Sztankay István színész nővére is részt vett. Valószínű, hogy a főigazgató, Fülep Ferenc alakja (álarca) is megjelent a darabban, de erre írott vagy képi forrással nem rendelkezünk.

4. kép. Már farsangi öltözetben: (balról jobbra) Mócsy András Hegedüsné, Bikár Fedóra Tápay-Szabó Gabriella és Szabó György Mihalik Sándor szerepében (1955).

5. kép. 1955 farsangja, balról jobbra a háttérben kezdődően: Vértes maszkjában Bálint B., Török Gyula megjelenítője Mihalik I., Mozsolics Amália szerepében Lenkei Mária, Radnóti "Kutyafülű" Aladárként Vértes László; elől Bikár Fedóra, Trogmayer Ottó, Mócsy András és Sikó Éva.

Persze egy ilyen témában nemcsak a klasszikus (kéziratos) forrásokra támaszkodhatunk, hanem személyes élményekre, beszélgetésekre is. Tizennégy évvel ezelőtt, 2007 februárjában, amikor Éri István (1929-2009) régésszel nézegettem a Vértes-karikatúrákat és az 1955. évi farsangról készült fotókat, elmondta nekem, hogy Vértes ezen a farsangon bemutatta összes artista tudását és azt is, hogy ezen a Díszteremben tartott farsangon „hurcoltuk be Fülepet a trónon”. Azt már Kovalovszki Júlia (1931-2014) régész, a Középkori Osztály egykori munkatársa mondta el nekem (2006 szeptemberében) Fülep főigazgatóval kapcsolatosan, hogy az 1953-as farsangon Bóna István (1930-2001) gyakornok, a későbbi jeles régész professzor, akadémikus magát a főigazgatót figurázta ki (a farsangi paródia-sorozatban) erősen hangsúlyozva orrpiszkáló tevékenységét. Állítólag Fülep ezt annyira zokon vette, hogy Bóna nem lett véglegesítve a múzeumnál és „lehelyezték” Dunaújvárosba (az akkori Sztálinvárosba) 1953 júliusában. A megbízást – amelyet az irattári anyagban ma is őrzünk – Fülep, mint a minisztérium múzeumi osztályának vezetője jegyezte (MNM Irattár, Főigazgatósági iratok. 14-01-39/1953). Az 1950-es években a Nemzeti Múzeum kollektívája több intézményi farsangot is rendezett, de azt pontosan nem tudjuk, hogy melyik évben kezdődött ennek sorozata és mikor szakadt végül meg. Talán 1956-ban lehetett még, 1957-ben az általános helyzet és a forradalom alatti épületkárok miatt viszont szinte biztosan nem tartották meg. Bíróné Sey Katalin régész-numizmatikus (1934-) elmondása szerint 1958-59-ben még volt, de már a Múzeum utcai Kossuth Klub épületében. Talán ez volt az utolsó, mert az 1960-as években kezdő muzeológusok (pl. Dobosi Viola és Garam Éva) már azt mondják (2021), hogy később, az ő idejükben már nem volt farsangi összejövetel a Nemzeti Múzeumban.

Az 1950 előtti évekből is tudunk viszont még egy farsangról, amely a Nemzeti Múzeum épületében került megrendezésre, és ami egyértelműen a Természettudományi Múzeumhoz kötődik. A háttérben, szó szerint a paravánok mögött ott áll már ekkor is alkotóként, rendező-forgatókönyvíróként Vértes László. A Medveemberek krónikája c. 1957-ben megjelent, az istállóskői őskori lelőhely feltárását bemutató könyvében írt az Istenke fillérei c. bábjátékáról, amelyet az 1948. évi farsangon adtak elő. Ahogy írja: „A színdarab szereplői – karikatúráik megmintázása különleges gyönyörűséget okozott csipkelődő kedvem tombolásán túl is – a Természettudományi Múzeum jellegzetes alakjai. Tasnádi-Kubacska, Nemeskéri, az antropológus, Homoki-Nagy István, akit kiváló filmjei révén azóta megismert az ország, Őry bácsi, a Múzeum féltve őrzött kitömőművész-állatpreparátora, Székessy Vilmos, az ízeltlábúak elismert szakembere, aki a főigazgató-helyettesként vezette le nem szűkmarkúan mért energiamennyiégét és még mások…”(113. p.). A bábok ruhája anyagból készült, a fejük pedig gipszből. Karikatúra-szobrok voltak ezek, amelyekről a Vértes-hagyatékban – a sok-sok karikatúra mellett – néhány fotó is fennmaradt (Ha 96. VII. 44.; ltsz. 1099). Sőt Izraelben élő fiánál, ifj. Vértes Lászlónál megvan ma is Tasnádi-Kubacska András főigazgató bábfigurájának feje, sőt őrzi azt a bábufejet, melyet ő mintázott meg 10 éves kora körül az édesapjáról.

6a-b kép: A Magyar Természettudományi Múzeum egykori főigazgatója, Tasnádi-Kubacska András bábfigurájának feje (ifj. Vértes László tulajdona, Izrael) és a bábu még teljes formájában (1948).

Az iménti idézetben, felsorolásban nem szerepel az egyetlen Nemzeti Múzeumban (azaz akkori nevén az Országos Történeti Múzeumban) dolgozó kolléga, Baky Győző (1902-1972) restaurátor személye, aki azonban szereplője lett a darabnak (ld. bábfiguráját: Medveemberek krónikája), hiszen ő is komoly részt vállalt abban a hatalmas vállalkozásban, amely az istállókői őskori tűzhely helyszíni kiemelését, majd múzeumba szállítását eredményezte. Nyilván a humoros bábjátékot ő is megtekintette, de valószínűleg nemcsak a második emeleten dolgozó természettudós kollektíva volt az 1948-as farsangon jelen, hanem a régész-történész gárda is, hiszen az 1950-es évek Nemzeti múzeumi farsangjain is részt vehettek a Természettudományi Múzeum munkatársai. Ez azonban a régi kollégák elbeszélése szerint mégsem jelentette azt, hogy az épületben dolgozók közül mindenki együtt farsangolt, hiszen az ekkor még ugyancsak az épületben működő Országos Széchényi Könyvtár munkatársai nem vettek részt az említett farsangi mulatságokon. Valószínűnek látszik az is, hogy Vértes Lászlóban később egy újabb múzeumi (farsangi?) bábjáték ötlete is felmerült, legalábbis erre utal hagyatékának egy másik dobozában, ugyancsak a Régészeti Adattárban fellelhető további műtárgy: Fülep Ferenc főigazgató gipsz karikatúra-szobra (Ha 98. XII. 58., ltsz. 1334); de arra már nincsen adatunk, hogy a bábelőadásra valamikor is sor került volna.

7. kép. A Magyar Nemzeti Múzeum egykori főigazgatója, Fülep Ferenc gipsz karikatúra-szobra, 1950-es évek (MNM Központi Adattár és Digitális Képarchívum, Fotó: Törő Vivien).

A humorral gazdagon átjárt műkedvelő előadások elmaradhatatlan programpontjává váltak az 1950-es évek múzeumi farsangjainak. Természetesen a zene és a tánc is az volt és biztosan sok finomság és nedű is fokozta a munkatársak jó kedvét és elégedettségét. Senki sem gondolhatta azonban közülük, hogy a 21. században valaki az Adattárból múzeumtörténeti szempontból felidézi majd vidám összejöveteleiket. Még Vértes László sem, akinek pedig nagy és másokat is megmozgató fantáziája volt!

Írta: Debreczeni-Droppán Béla - történész, Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum

8. kép. Vértes László gipszből készített karikatúra-domborműve László Gyuláról, 1950-es évek  (MNM Központi Adattár és Digitális Képarchívum, Fotó: Törő Vivien). Ebből még további hét személyé található a Vértes-hagyatékban.