Báthory István haldoklása és halála

Báthory István Erdély fejedelme és Lengyelország királya 1586. december 12-én hunyt el kedvelt grodnói vadászkastélyában. Az uralkodó betegségeiről, haldoklásáról és halálának körülményeiről rengeteg ismerettel rendelkezünk a boncolási feljegyzéseknek, valamint a király kezelésében részt vevő két, itáliai orvosának írásos vitájának köszönhetően.

Báthory számos lengyel és olasz orvossal kezeltette magát uralkodása alatt, utolsó éveiben Niccolò Bucella és Simon Simonius voltak legfontosabb orvosai, de a boncolását végző Jan Czigulicz lengyel orvosáról sem feledkezhetünk el.
A két olasz orvos kapcsolata már évekkel a király halála előtt megromlott, és Báthory haldoklása közben, a kezelése kapcsán viszonyuk teljesen elmérgesedett. Bucella a király kezdeti gyengélkedése idején nem volt jelen, ezért Simonius kezdte el a kezelést, és a tünetek alapján megfázásra, majd asztmára gyanakodott. Báthory állapota nem javult, és néhány nappal később Bucella (Wesselényi Ferenc kamarás hívására) visszatért és átvette az uralkodó kezelését. Ő epilepsziát állapított meg. A két orvos folytonos vitában állt egymással a kezelés mikéntjét, illetve a gyógyszereket és az étrendet illetően. Végül, kilenc nap szenvedés után Báthory 53 éves korában elhunyt. A boncolást Jan Czigulicz már másnap elvégezte, mérgezésre utaló nyomokat nem talált, ám megállapította, hogy az uralkodó veséi olyan hatalmasra nőttek, mint a marháké, és néhány epekövet is talált. Simonius, Bucella bosszújától félve rövidesen elmenekült Lengyelországból.
Az orvosok vitáját egy állítólag Kolozsvárott, nyomtatásban is megjelent levél indította el, amelyet Chiakor György fejedelmi titkár írt Kovacsóczy Farkasnak, 1587-ben. A levél aprólékos részletességgel számol be a király haldoklásáról. A kutatók később kiderítették, hogy a röpiratot nem Kolozsvárott nyomtatták, hanem Krakkóban, és valódi szerzője nem más, mint Bucella, aki így indított támadást Simonius ellen.
Simonius még abban az évben válaszol a bírálatra, ezzel egy hét részes disputát indítva el, amelybe belekeverte Báthory egy korábbi orvosát, Giovanni Muraltót is.
A modern orvostörténeti kutatások azóta tisztázták, hogy Báthory milyen betegségekben szenvedhetett, és mi okozta a halálát.
A leírások alapján időről időre kiütések gyötörték, bal füle mögött egy tályog keletkezett, bal lábán pedig egy régi kutyaharapás nyomán folyamatosan gyulladásban lévő sebe maradt, amely soha nem gyógyult be teljesen. A női nem iránt igen kevéssé érdeklődött, a korszakban nőgyűlölettel magyarázták, hogy férfiúi aktivitása minimális volt. Sok bort ivott, és a kedélye gyakran volt levert.
1934-ben, egy lengyel orvosi konzílium a rendelkezésre álló adatok, források, illetve Báthory földi maradványainak vizsgálata alapján arra jutott, hogy az uralkodó vesezsugorodásban szenvedett, és valószínűleg cukorbeteg is volt. Ezt a betegséget ugyan ismerte a kor orvostudománya, ám gyógyítani nem tudta. Báthoryval kapcsolatban az orvosai nem említik a diabetes mellitust, ami arra utal, hogy nem ismerték fel a betegségét. A Bucella feltételezte epilepszia, és a Simonius által kigondolt asztma, mint a halált előidéző betegség, minden bizonnyal téves kórisme volt. Sokáig tartotta magát az a nézet, miszerint Báthory szifiliszben szenvedett, ám a lengyel konzílium ezt a diagnózist is elvetette a rendelkezésre álló adatok, és a csontok vizsgálata alapján.
A kor orvosainak gondolkodását jól jellemzi, hogy a két orvosdoktor Czigulicz boncolási feljegyzéseit figyelmen kívül hagyta, és a vesekövekre, valamint a vesebetegségre nem fordított figyelmet a kialakult vitájuk során. Sőt, a vitaindító Chiakor-Bucella levél a vesék deformációját meg sem említi, és Simonius szájába adva a következőket állítja: „...az összes belső szervet egészségesnek találták, csak a hólyagban voltak kisebb kövek, és hogy a hólyag nem epével, hanem tiszta vízzel volt tele.”
A Chiakor-Bucella levél mindazonáltal igen fontos forrás Báthory utolsó napjaira vonatkozóan. A megdöbbentő részletességgel tárgyalt hosszadalmas haldoklás folyamata kiválóan dokumentálja a kor orvoslásának korlátait, és a korszak emberének halálhoz való viszonyát. Báthory is megszólal a forrásban, halála közeledtét érezve előbb Bucellát nyugtatta meg, amiért kedélytelen: „Isten kezébe helyeztem immár sorsomat, felkészültem a halálra, nem félek tőle. Ha nem beszélek, az azért van, mert nehéz a fejem, aludni vágyom.”
Életrajzírója, Veress Endre szerint a haldokló király így szólt kedves emberéhez, Wesselényihez: „Ó, Istenem! Milyen voltam egykor, és nézd, mi vagyok most! Istenem! Kegyelmezz nekem!”
Miután érezte, közeleg végórája, a 32. zsoltárt kezdte mormolni: „Kezedre bízom, Uram, lelkemet...”

Ajánlott irodalom:

• Kapronczay Károly: A magyar-lengyel és a lengyel-magyar orvosi-közegészségügyi kapcsolatok múltjából (1945-ig). MTTI TK 54.
• Veress Endre: Báthory István király. Budapest, 1937.
• A Chiakor Györgynek tulajdonított levél fordítása megtalálható a Báthory István emlékezete (szerk.: Nagy László, Budapest, 1994.) című monográfiában.

Írta: Gál Vilmos - Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár