Kétszáz éve hunyt el gróf Széchényi Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója

„Kit a’ Haza, mint nagy lelkű fiját, büszkélkedve mutogatott; kit fő Nemzetsége, mint ditsőségének újabb alkotóját, imádva tiszteltt; kit a’ Tudományok és Szép Mesterségek, mint bőkezű gyámolítójokat, buzgón magasztaltak; ditső pállyáját elvégezte. Már, mint köz szomorúságunk tárgyát, és nemzeti gyászt, úgy kell említenünk Nagy Méltóságú, Méltóságos Sárvári Felső-Vidéki Gróf Szécsényi Ferenczet…” – kezdődik a nekrológ a Hazai ’s Külföldi Tudósítások 1820. december 20-i számában. A „nemzeti gyász” megnevezést talán először éppen itt használták, és bár nem nyilvánult meg úgy országszerte, mint majd negyven évvel később István fia esetében, azért a gyász valóban bőven túlnyúlt a családi kereteken.

„1820. december 13-án reggel ¼ 10 órakor meghalt szeretett atyám.” – írta naplójába gróf Széchenyi István, akit messze Bécstől (atyja halálos ágyától), Nagyváradon ért utol e szomorú hír. Az életében már a „Nagy” jelzővel illetett atyát december 15-én helyezték örök nyugalomra a nagycenki családi sírboltban, amelyet a 18. században épült temetőkápolna bővítésével ő maga építtetett,  „hogy fiait és unokáit ne csak életökben kapcsolja össze atyafiságos szeretet,  hanem holtuk után vele és anyjukkal együtt nyugodjanak a cenki temetőben.” 

Gróf Széchényi Ferenc sírköve a nagycenki családi kriptában (a szerző felvétele)

Gróf Széchényi Ferenc életéről és politikai pályájáról írásom keretei nem engedik meg, hogy külön értekezzek, elég legyen csak annyit megjegyeznem ezzel kapcsolatosan, hogy mindenkor a közjó szolgálata, a nemzete hasznára irányuló cselekvés volt a legfőbb célkitűzése. Azonban éppen két olyan uralkodó (II. József és I. Ferenc) idejére esett aktív élete, akiknek kormányzati elképzelése bizonyos területeken szöges ellentétben állt személyes meggyőződésével. Igazi tér tehát nem nyílhatott neki a politikai életben és ezért egyre inkább egy olyan terület felé fordult, amellyel úgy gondolta, hogy érdemben tudja szolgálni hazája fejlődését.

Ez a terület pedig a hazai kultúra volt. Mielőtt méltatnánk az életmű e legfontosabb és legnagyobb hatású részét röviden rámutatnánk az előzményekre és a kezdetekre. Gróf Széchényi Ferenc szellemi fejlődésében, látókörének kiszélesedésében a döntő hatást 18 éves korában megkezdett bécsi felsőbb tanulmányai jelentették. A meghatározó közeg a Mária Terézia által 1746-ban alapított Collegium Theresianum volt, ahol többek közt gróf Festetics Györggyel, a keszthelyi Georgikon későbbi alapítójával (leendő sógorával) együtt koptatta az iskola padjait. Széchényi a császárvárosban az oktatás nyelve, a német mellett kiválóan megtanult franciául is és a latin nyelvtudását is tökéletesíthette, amelyen a jogtudományi előadások folytak. A jogi stúdiumokon kívül nagy érdeklődést mutatott a történelem iránt: a Theresianumban olyan jelentős magyar származású jezsuita tudósok tanították, mint Schönwisner István és Palma Károly, akik a magyar történeti segédtudományok (ld. numizmatika, heraldika, diplomatika) megalapítói, korszakos nagyságai voltak. Hozzájuk hasonló hatást tett rá a kollégium gazdag bibliotékájának tudós könyvtárosa Denis Mihály, aki később Széchényi könyvtárát rendezte és lajstromozta. Fraknói Vilmos, Széchényi életrajzírója felhívja a figyelmet arra, hogy a 18. század végének három legjelentősebb könyvgyűjtője, gróf Apponyi Antal, gróf Batthyány Ignác erdélyi püspök és gróf Széchényi Ferenc a Theresianum növendékei voltak.

Gróf Széchényi Ferenc feleségével, Festetics Juliannával, 1790-es évek első fele (MTA KIK Kézirattár)

Széchényi tehát már bécsi tanulmányai alatt „megfertőződött” a könyvek szeretetével. A család horpácsi tékájának gyarapítását ezt követően kezdte meg. Ezen ifjúkori indíttatás erősödött meg benne később, és ebből a szempontból is döntő befolyással voltak rá közép- és nyugat-európai nagy utazása és az itáliai diplomáciai útja során látottak. Előbbi alkalmával Prágában tartózkodva két dolog fogta meg: az egyik gróf Kinsky felajánlása, 12 ezer kötetnyi könyvgyűjteményének örökletétbe helyezése az ottani Egyetemi Könyvtár számára; a másik pedig ugyanezen könyvtár egy nem sokkal korábban létrehozott különgyűjteménye volt, amelyben a cseh nyelven született és a cseh népről, illetve Csehországról szóló könyveket és egyéb kéziratos forrásokat helyezték el (ld. bohemica). Prága után még tanulmányozta a drezdai és göttingeni könyvtárakat, majd Anglia kulturális intézményeit is (1787-1788). További tapasztalatokat gyűjtött e téren későbbi, több hónapos itáliai tartózkodása folyamán (1791-1792).

Ezek nyomán aztán egyre tudatosabb módon folytatta saját könyvtárának gyarapítását is. Ebben alapvető elvnek pedig az számított, hogy a magyar vonatkozású művek gyűjtésére helyezte a hangsúlyt, tehát a teljesség igényével hungarica-gyűjtést folytatott. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy meg kívánt szerezni minden olyan hazai és külföldi nyomtatványt, amely magyarországi szerzőtől származott, illetve Magyarországra (beleértve Erdélyt és Horvátországot is) vonatkozott. A gyűjtést a könyveken kívül kiterjesztette az irodalmi és történeti, illetve tudományos kéziratokra, a térképekre és metszetekre, valamint az érmekre is. Céljának elérése érdekében minden nagyobb hazai városban megbízottakat foglalkoztatott, akiknek az volt a fő feladata, hogy a könyvritkaságokat és a régi kéziratokat felkutassák. Emellett az irodalmi és tudományos élet szinte minden szereplőjével levelezésben állt és őket is arra kérte, hogy mindenképpen jelezzék neki, ha valami értékes hazai kincset találnának. Ennek az átgondolt gyűjtésnek, mely 1794-95-ben minden korábbinál nagyobb lendületet vett, végeredményben egyetlen célja volt: egy olyan átfogó és minél teljesebb gyűjtemény létrehozása, amely méltó arra, hogy hazájának adományozhasson.

A nagy gyűjteményépítés munkája 1802 márciusára jutott el abba a stádiumba, hogy Széchényi Ferenc az uralkodó elé terjessze nemzetének szóló felajánlását. Ferenc király engedélyét követően készítette el aztán Széchényi az első magyar közgyűjtemény alapítólevelét november 25-én, Bécsben. (Másnap került rá az uralkodói jóváhagyás és adta ki a kancellária hivatalosan.) Széchényi Ferenc már idézett nekrológja így méltatta ezt a tettet: „…elfelejthetetlen marad, hogy Magyar, és M. Országról szólló ritka Bibliothecáját, Kézirásait, Mappáit, Petsétjeit, és gazdag M. Pénzek gyűjteményét az Országnak ajándékozta ’s így a most virágjába indultt M. Nemzeti Muzeumnak fundamentomát megvetette…” Nagyjából így fogalmazott az 1807. évi XXIV. törvénycikk is, amely nevét és adományát megörökítette: „a fölállítandó nemzeti muzeum alapjait dicséretes buzgósággal lerakta.”

A Széchényi Országos Magyar Könyvtár első vendégkönyvének díszes belső címlapja a Magyar Királyság és a Széchényi-család címerével, 1807 (OSZK Kézirattár)

– És akkor itt jön el a nagy kérdés: mit is alapított pontosan gróf Széchényi Ferenc? Az Országos Széchényi Könyvtárat vagy a Magyar Nemzeti Múzeumot? Korábban ez nem volt kérdés, hiszen a könyvtár is a Nemzeti Múzeum része volt, s 1902-ben, az alapítás 100. évfordulóján avatott múzeumkerti Széchényi-szoborra is azt írták: „A Magyar Nemzeti Múzeumot megalapította 1802-ben”. Miután kivált a Múzeumból annak első és leggazdagabb tára, vált csak igazán narratívává, hogy Széchényi tulajdonképpen csak a nemzeti könyvtárat alapította meg. És valóban, bár az alapítólevélben szerepel az Országos Múzeum és Nemzeti Múzeum megnevezés is, egyértelmű a korabeli forrásokból, hogy Széchényi egy szélesebb értelemben vett, más gyűjteményekkel (ld. térkép- érem- stb.) kiegészített nemzeti könyvtárban gondolkozott, ennek példáját, mintaintézményét látta pl. Prágában is. Az első hazai közgyűjtemény kapuja a nagyközönség előtt 1803 december 10-én nyílt meg a volt pálos kolostorban, a ma is álló Papnevelde épületében s a benne elhelyezett adományozói tábla szövegében is a Széchényi-család magyar könyvtára szerepelt megnevezésként (ennek szövegét Széchényi az adománylevélben is rögzítette), sőt a gyűjtemény nagy részét tartalmazó könyvtárterem mennyezetére Széchényi megbízásából elkészült mennyezeti festményen – melynek középpontjában Magyarország címere állt – az egyik címertartó angyal kezében egy „Bibliotheca Hungarica Széchényiano-Regnicolaris” (= Széchényi Országos Magyar Könyvtár) feliratú tekercs is ezt hirdette.
 

Rivetti Péter Széchényi megrendelésére készült mennyezetfestménye, 1803 (Kollányi Ferenc: A Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtára 1802-1902. Budapest, 1905.)

Hosszasan lehetne még sorolni a korabeli forrásokat, pl. az újságokat, Széchényi leveleit stb., hogy láthassuk, hogy ő nem egy olyan nagy nemzeti intézményben gondolkodott, amelynek csak egyik alkotó tára, integrált egysége a könyvtári gyűjtemény. József nádor azonban úgy tűnik a kezdetektől fogva egy nagyobb, összetettebb országos intézményt képzelt el. Koncepciójának kidolgozását a Széchényi által a könyvtár vezetésére ajánlott majd kinevezett Miller Jakab Ferdinándra bízta (1806). A Magyar Nemzeti Múzeumra vonatkozó tervezet a megfelelő egyeztetések után nyomtatásban is napvilágot látott és az 1807-es országgyűlés követei kézbe is vehették. Érdemi tárgyalására e diétán azonban már nem kerülhetett sor, csak annyi történt, hogy a december 15-i ülésen megszavazták azt a törvénycikket, melyet már fentebb idéztünk, és mely előrevetítette a nemzet múzeumának de jure létrehozását. A feladat így tehát a következő országgyűlésre maradt, amely az 1808. évi VIII. törvénycikk által biztosította is a Magyar Nemzeti Múzeum (Museum Nationale Hungaricum) életre hívását és működését. Berlász Jenő az Országos Széchényi Könyvtárról szóló kiváló művében mindezzel kapcsolatosan a következőket írta: „Széchényi ezt a kibővített intézetet nem tekinthette többé a maga alapításának; ez már József nádor elhatározásának és fáradozásának eredménye volt. Mégsem tarthatta a változást károsnak, hiszen nyilvánvaló lehetett előtte, hogy az új múzeumi szervezet a Könyvtár létének, védelmének és fennmaradásának is erős biztosítékául fog szolgálni. Az Országos Könyvtárra szerzett kiváltságait [ti. a könyvtár vezetőjének, őrének kiválasztását] pedig nem félthette; úgy vélte, hogy azoknak a Múzeumon belül is sértetleneknek kell maradniok. Némi sérelmet legfeljebb amiatt érezhetett, hogy az illetékesek nem tartották szükségesnek őt a múzeumterv előkészítő tanácskozásaiba bevonni, illetve véleményét és hozzájárulását kikérni. Érzelmeinek azonban semmiféle kifejezést nem adott.” Széchényi az általa megalapozott intézménytől ezután el is fordulhatott volna, de nem tette, azt így is a magáénak érezte, különben nem tett volna újbóli, folyamatos adományokat a számára. Halála előtt nem sokkal pl. egész soproni könyvtárát is a nemzetnek, illetve immár a Nemzeti Múzeumnak adományozta. (És végül nem hagyhatjuk ki annak megemlítését sem, hogy felesége, Festetics Julianna ásványgyűjteményével gyarapította a múzeumot s járult hozzá ezzel egy leendő természeti tár létrejöttéhez.) Nekrológja is kiemeli, hogy a közcélra átadott gyűjteményeihez katalógusokat készíttetett. Széchényi alapítói hozzáállása, céltudatossága ebben látszik meg talán a legjobban. Nem csupán egy adományt akart tenni, hanem egy közhasználatra alkalmas nemzeti intézményt kívánt létrehozni, rögtön megadva funkcióját és nem a jövőre hagyni minden szükséges tudományos, szakmai feladat elvégzését. Saját vagyonából finanszírozta ezeket, mint korábban is, amikor számtalan magyar vonatkozású vagy magyar nyelvű munka megjelentetésében vállalt mecénás szerepet.

A Széchényi-féle kéziratgyűjtemény katalógusának címlapja, 1815

Elsőként a (ld. kiscenki) könyvtár katalógusait adta ki, az első kötetet még 1799-ben (két részben), majd később még pótköteteket is az időközben történt gyarapításokat is rögzítve (1803, 1807). De kiadta 1807-ben három (plusz egy tábla-) kötetben az éremgyűjtemény katalógusait, egykori bécsi tanárát, Schönwisner Istvánt megbízva ezzel. Az Éremtár legrégibb leltárkönyveiként ezek ma is használatban vannak még a Nemzeti Múzeumban (részletesebben erről: Pénzek színes világa: Széchényi Ferenc gróf, a múzeumalapító). Végül könyvtári – azaz múzeumi –  kéziratgyűjteményének katalógusa is megjelent 1815-ben. És, hogy ezt a feladatot mennyire szívügyének tekintette, még végrendeletében is azt kérte utódaitól, hogy a katalógusok folytatólagos kiadását tekintsék magukra vonatkozóan is kötelezőnek.

Széchényi István gyűjteményeit ma is őrzi az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Múzeum. Utóbbi nemzeti intézményünk az előadott tények ismeretében is alapítójának tartotta és tartja gróf Széchényi Ferencet, legnagyobb szakmai kitüntetését is róla nevezte el, melyet minden évben az alapítás évfordulóján adnak át a díjazottaknak. Széchényi alapítólevelére ma is akként tekint a Nemzeti Múzeum, bélyegzőjében pedig az 1802-es évszám szerepel. Mert bár de jure Széchényi nem Nemzeti Múzeumot alapított, de facto mégis annak alapítójává vált. Így tekintettek rá a 19. és 20. századi elődök és így tekintenek rá a múzeum 21. századi munkatársai is.

Gróf Széchényi Ferenc olajfestménye a róla elnevezett teremben, a Magyar Nemzeti Múzeumban (Johann Ender műve, 1823)

Széchényi már idézett nekrológja így fejeződik be: „Illy jeles férfiunak példája, ki Eleinek nagyságát, vagy elérni, vagy meg is haladni nemes kötelességének tartotta, biztató reménységet nyújt, hogy ditső nevének, és nagy jószágainak örökösi nem késnek az ő fényes tetteit is követni; mert a’ sasok nem nemzenek gyáva galombot. De Hazánknak más Naggyai is az ő elfelejthetetlen példájából megtanulhatják, hogy a’ bölts féfiunak lehetséges az ő fényes ragjához illő méltósággal élni, gyermekeinek is eleget hagyni, és mégis e mellett a’ Hazának javát is tetemes áldozatokkal gyarapítani.”

Írta: Debreczeni-Droppán Béla, Magyar Nemzeti Múzeum