Szakmai munka

Enea Grazioso Lanfranconi (1850–1895) idegen hangzású neve a mai köztudatban már alig él – jól lehet, igencsak érdemes a „rehabilitációra”! Egy tragikusan rövidre nyúlt életpálya sokszínűségét fokozottan árnyalja a különböző szakmai berkekben való fel-felbukkanása, melyek között a dunai vízszabályozás, művészettörténet, térképészet és régészet is szerepelnek.

            Az olasz származású mérnök 1870-ben telepedett le Pozsonyban, ahol a dévényi kőbányászatból igen gyorsan hatalmas vagyonra tett szert, így alapozva meg hihetetlen méretű magángyűjteményét. Hazai és külföldi ritkaságokat egyaránt magába foglaló festményei európai hírűek voltak, többek között a vele baráti viszonyt ápoló Munkácsy Mihályt is elismerésre késztették. Ugyancsak nevezetesnek tekinthető könyv- és metszetgyűjteménye, utóbbiak közül nem egyet kiállításokra is kölcsönzött. Ez egészült ki még számos régiséggel, melyek sorába az itt bemutatott, újonnan fellelt műtárgy is illeszkedik. A tekintélyes kollekció Lanfranconi 1876–1877 között épített palotájában kapott helyet az egykori Koronázódombon, mely éveken keresztül a város legnagyobb magánépületének számított, méltán nyerve el a „pozsonyi Louvre” melléknevet (ma a Szlovák Köztársaság Környezetvédelmi Minisztériuma székel benne). Az értékes gyűjtemény sorsát 1895 tavaszán pecsételte meg Lanfranconi váratlan és egyben mindmáig érthetetlen öngyilkossága. A bőkezűségéről híres tulajdonos eredetileg az államra kívánta hagyni értékeit, ellenben az események teljesen más irányt vettek: az örökösök külföldi árverésen akarták eladni a hagyatékot. Támogatás megszavazása mellett, Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter közbenjárásával a magyar vonatkozású festmények, metszetek és könyvek sorából sikerült többet megmenteni. A Magyar Nemzeti Múzeum, Érem- és Régiségtára részéről Hampel József válogathatott a régészeti vonatkozású anyagból, melyek között találunk rézkori aranyfólia homlokpántot és csákányt, bronzkori tőrkardot, római ruhakapcsolótűket (fibula), késő népvándorlás kori szíjvéget, sőt, még akkoriban II. Rákóczi Ferenc fejedelemmel kapcsolatba hozott 1707-es évjelzetű bronzmozsarat is!

            A műtárgyak közül sajnálatos módon nem minden darab lelhető fel, ellenben visszakeresésükre érdemes kísérletet tenni. A leltárkönyv leírásában szembetűnik egy feltételesen „Nerva Cocceiusként” azonosított márvány mellkép. A rövid ideig, 96–98 között uralkodó római császár, aki egyben egy csaknem 100 évig fennálló trónutódlási rendszer elindítója volt („adoptív császárok” időszaka / Antoninus-kor), igen kevés szobrászati emlékkel hozható összefüggésbe – tehát egy ilyen darab felbukkanása mindenképpen rendkívülinek mondható. A „nyomozás” kiindulópontja, hogy a tárgy már semmiképpen sincs a múzeumban, tehát másik intézményben kell megindítani a keresést. Erre legkézenfekvőbb lehetőséget a Szépművészeti Múzeum nyújt, ahová 1943-al kezdődően a nem magyarországi eredetű tételek kerültek át, mint azokat rendeltetésszerűen magába fogadó közgyűjtemény. A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményében azonban nem sikerült a keresettnek megfelelő szoborra találni, mely egy új megoldási sort vetített elénk: a mellkép nem ókori eredetű, hanem kora újkori/újkori klasszicizáló munka. Ennek igazolására a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének raktári anyagát tekintettük át, mely nem kis meglepetésre, a felvetést alátámasztani látszik. A több mint félméteres magasságú, talapzatától megfosztott, aprólékos kidolgozottságú, köpenyben ábrázolt mellképet tévesen Nero császárként határozták meg korábban, azonban a Nervaval való megfeleltetés nem kérdéses. Hogy miként került a Szépművészeti Múzeumba? – Jelenleg nem tudjuk. A II. világháború után raktárként használt Román Csarnokban tárolták a 2015-ben meginduló felújításokig, eredetét eddig homály fedte. Elképzelhető, hogy még a gipszmásolat-gyűjteménnyel került át 1902-ben, tehát a Magyar Nemzeti Múzeumban csupán 7 évet töltött, így számottevő nyoma nem is maradhatott intézményen belül.

Fotó: © Szépművészeti Múzeum, Harasztos Áron Gergely.

            Szobrunk „nem ókori” eredetétől függetlenül fontos lelet, minthogy általános művészettörténeti értékén túlmenően egy igen jelentős 19. századi magángyűjteménybe enged bepillantást. Enea Lanfranconi életműve befejezetlen maradt, halála előtt hatalmas szorgalommal készült a millenniumi ünnepségekre, melyen a tervek szerint számos műalkotással szerepelhetett volna. A széthullott kollekció egyes elemeinek további sorsa ismeretlen, további kutatások talán erre is fényt deríthetnek!

Szabadváry Tamás, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Római Gyűjtemény

A kutatásban nyújtott segítségéért köszönet illeti Almásy Ivort, Boda Biankát, Bodnár Csabát és Dr. Nagy Árpád Miklóst (Szépművészeti Múzeum)

A Lanfranconi gyűjtemény Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött műtárgyainak teljes katalógusa a Communicationes Archaeologicae Hungariae szakfolyóiratban kerül publikációra: Szabadváry, T., Tarbay, J. G., Soós, B., Mozgai, V., Pallag, M., Az Enea Lanfranconi-hagyaték régészeti és numizmatikai vonatkozású anyaga a Magyar Nemzeti Múzeum Gyűjteményeiben.