Rudolfot a korszak trónörököseihez hasonlóan kitüntetett figyelem övezte, rajongás és hízelgés vette körül, a nők körében a Birodalom és Európa egyik legkapósabb örökösének számított. Ekkoriban a trónok várományosainak többségét élvhajhász naplopóknak gondolták, akik mindennapjaikat fényűző semmittevéssel töltik, ahogyan ezt az angol trónörökös (a későbbi VII. Edward) életmódja is példázta. Rudolf ezzel szemben nappal igyekezett a rá háruló teendőknek megfelelni, míg az éjszakáit saját örömére írással, tudományos kutatással vagy nők társaságában töltötte.

Zölden hullámzó tenger az azték piramisok hátterében. Annak kiloccsanó cseppjeiből smaragdszín mezők nőnek szerte a világban. Dohányföldek. De hol van már a növény szemgyönyörködtető színe, midőn pesti arszlánok szájából reformeszmékkel elegyedve tör elő gomolygó füst képében. A vita hevében hadonászva csöpp kazánjaik némelyike olykor elrepül, s a macskaköveken darabokra pattan. A pipák hűlt tetemét aztán hajnali vesszőseprű repteti az épülő Múzeum kertjének ráncaiba.

Alaptörvényünk szerint a nemzeti színeink közül a zöld a remény szimbólumaként került a magyar zászlóra. Ez az értelmezés azonban egészen modern, de mindenképpen sokkal későbbi, mint a zöld szín szimbolikus használata. Már 1848-ban ott találjuk a követelések között, hogy "a nemzeti színeink a régi jogaikba visszaállíttassanak".  A "régi jogok" értelmezése a piros (vörös) és fehér esetében viszonylag egyszerű, hiszen ezek használata a magyar történelemben folyamatos. Eredetileg az Árpád-ház családi zászlószínei voltak, amelyeket a 12.

Zöld Megőrzés (Green Conservation) a kulturális örökség területén, konkrét példákkal a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátor műhelyéből